Minden kor szélsőségeseinek baja volt a szakértelemmel, amelyet Csurka István „bolsevista trükként” becsmérelt. Ám korántsem volt az első és az utolsó forrófejű, akit bőszített a hűvös racionalitás. Végtére is az irracionalitást meglovagoló politikájuk útjában áll; a buták kedvenc fordulata, hogy „ne okoskodj”. A mindkét oldali diktatúrák kifejezetten üldözték is a nekik nem behódoló tudományt, amely képes volt kétségbe vonni tételeik kizárólagos voltát. Miként első dolguk volt a nem rezsim-hű közszolgák kiebrudalása.
Két hónappal Hitler kancellári beiktatása után már jött is a kormányrendelet az államgépezet megtisztítására: nemcsak azokat rúgták ki, akiknek felmenői közt zsidók voltak, hanem akiknek politikai ellenvéleményét gyanították. Lévén a „pártatlanság” számukra ismeretlen fogalom. Ezrével repültek nemcsak tisztviselők, hanem tanárok, rendőrök, bírák, s nem maradt el a „rendcsinálás” az egyetemeken, a tudományban sem. Már júniusban kijött a rendelet, amely megtiltotta az előadásokat a faji kérdésekről, nehogy a tudósi elmélkedések (egy akkori Times-tudósítás megfogalmazásában) „felhígítsák és eltorzítsák a náci világnézetet”, merthogy ők nem rendelkeznek a szükséges tudással és meggyőződéssel. Mi sem árul el többet az anti-intellektuális hadjáratról, mint az a tény, hogy még Nobel-díjas náci fizikusok is akadtak, akik vitatták Einstein tételét – faji alapon… Eközben a másik szélen a Liszenkóhoz hasonló sarlatánok csépelték a „burzsoá tudományokat”, tiltólistára került Mendel genetikája, Darwin evolúciója, a szociológia.
Csak azt hallja meg...
Szóval korunk szakértő-gyalázóinak, például a „klímahisztiről” papoló populistáknak emlékezetes elődeik voltak. Ám ők mégis leküzdhetetlen csábítást éreznek a minden rendű és rangú szakértők ócsárlására. Hogy netán kisebbrendűségi érzésből, vagy a saját táboruk szellemi képességeire gondolva, azt éppen javában elemzi a szaktudomány. Segítségére olyan beismerő vallomások is vannak, mint Trump elnök nem éppen eszéről híres fiának, ifjabb Donaldnak ama kifogása, hogy ezeket a profikat „éppen magas képzettségük, nagy tudásuk távolítja el az amerikaiak józan eszétől”.
Trump elnöksége ebben is különbözik olyan republikánus elődökétől, mint Nixon vagy Reagan, akik ugyan – szavazótáborukra sandítva – szintén használtak a „tojásfejűeket” csépelő szólamokat, ám a saját körükben nagyon is adtak a – politikailag hozzájuk húzó – csúcsértelmiségiek szavára, Kissingertől Milton Friedmanig. Reagan bölcsen rá is hagyta a kormányzást valóban szakértő republikánusokra, Bakertől Shultzig, bár kaptak teret a radikális jobbszárny kedvencei is; amint ironikusan mondogatta: „nálam a jobbkéz nem tudja, mit csinál a szélsőjobbkéz…” Velük szemben Trump képtelen kijönni még a jobboldal hozzáértőivel sem, ami önhitt személyisége ismeretében nem csoda: egy alkalommal kijelentette, hogy ő többet tud az Iszlám Államról, mint a tábornokai. Meg különben is: önmagát „stabil géniusznak” tartja. Aki a minap megjelent bennfentes könyv Anonymous nevű szerzője szerint egyszerűen elutasítja a nézeteivel nem egyező információkat. A Fehér Ház bizalmas tájékoztatóin éppúgy, mint a sajtóban megjelenőket. A névtelen kormánytisztviselő szerint Trump „csak azt hallja meg, amit akar és nem törődik azzal, ami neki nem tetszik”. Beleértve a legtitkosabb hírszerzői információkat is; így már érthetőbbek elképesztő világpolitikai fordulatai.
Szemben a tények világával
Ő nemcsak eteti a saját táborát képtelen ötletekkel, s fokozza előítéleteiket rendszeresen citálva a legszélsőségesebb összeesküvési teóriákat, hanem lelkes fogyasztója is ezeknek. Amiből következően szükségszerűen hadakozik a demokrácia alapintézményeivel: a magának konstruált hamis valóság óhatatlanul szemben áll a tények világának szakértőivel. Az egyetemekkel, a kutatóintézetekkel, de ekként az államapparátussal is, s persze a tényfeltáró sajtóval. Aki a maga külön bejáratú tényeit akarja közkeletűvé tenni, az beleütközik a realitásokhoz ragaszkodókba, s ekként muszáj őket ellenséggé nyilvánítania. A logika voltaképpen ugyanaz még az amerikai demokráciában is, mint volt a diktatúrákban.
De hiszen az amerikai jobboldal már a harmincas években gúnyolódása céltáblájának tekintette Franklin Roosevelt (kapitalizmust modernizáló és megmentő) „agytrösztjeit”. Az ötvenes években a mindenhová beférkőző kommunista ügynökök önjelölt üldözője, Joseph McCarthy szenátor a State Department „nagyképű, csíkos nadrágos” diplomatáit szapulta. A hatvanas évek fajüldöző alabamai kormányzója, aki elnökjelöltként több déli állam elektorait elnyerte, George Wallace a „csúcsos fejű bürokratákat” szidalmazta gyűlésein. Trump pedig a szélsőjobb új formuláját hirdeti hívei hergelésére: a „mély állam” emberei állnak diadala útjában. Fia az elmúlt hetek kongresszusi meghallgatásain felvonuló kormánytisztviselőkről azt tweetelte, hogy apját, akinek vétkeit ezek sorra leleplezték, éppen az „ilyenek” eltávolítására választották meg. Vagyis vádlottat, sőt elítéltet csinált a tanúkból.
Mert az tényleg parádés és ironikus volt, ahogyan a képviselőházi bizottság elé felvonultak a profik, tehát a karrierdiplomaták, a Fehér Ház, a Pentagon nemzetbiztonsági szakértői, s higgadt, mondhatni rendíthetetlen tárgyilagossággal vették sorra Trump és emberei ukrán-ügyi ámokfutásának részleteit. A Fehér Ház fő ukrán-felelőse, a külügy államtitkár-helyettese (ráadásul csokornyakkendőben!), az idő előtt sebtében hazahívott kijevi nagykövetnő, majd a megbízott ügyvivő. S az elnöki apparátus nemrég lemondott orosz-felelőse, aki történetesen angliai bányászcsaládjából hozta akcentusát, s azért települt fiatal felnőttként Amerikába, mert ott előbbre juthatott szakértőként. Ez a szikár hölgy a maga hűvös tárgyilagosságával és ragyogó intellektusával frontálisan ment neki a Trump-csapatot bűvöletében tartó (persze orosz titkosszolgálati eredetű) konteónak, miszerint nem Moszkva, hanem Kijev avatkozott bele a 2016-os amerikai elnökválasztásba, no meg a jövőre demokrata elnökjelöltnek saccolt Biden (és fia) korrupt.
A nép ellenségei
Mivel e tanuk az ősz során már zárt ajtók mögött megtették eskü alatti vallomásukat a bizottságok előtt, a kamerák kereszttüzében csak megismételhették vádjaikat. Tehát a bizottságban ülő republikánus képviselők felkészülhettek kérdéseikre, ám ez is árulkodó lett. Valójában e profi tanúk szavát nem próbálták (merték) kétségbe vonni, ami alighanem reménytelen vállalkozás lett volna, hanem szavahihetőségüket kérdőjelezték meg funkciójuk alapján: belőlük a „mély állam” beszél, az a titkos gépezet (a nálunk kedvelt formulával: háttérhatalom), amely „puccsal” akarná megbuktatni a nép választottját (kicsit biccen ez is, hiszen Trump alkotmányos elmozdítása esetén a vele együtt beszavazott republikánus alelnök, Pence lépne elő). Kötözködés és nem jogos kíváncsiság motiválta e faggatókat, jellemzően csupa republikánus barikádharcost, a konteók büszke felvállalóit.
S gátlástalanul beindult a lejárató gépezet, főleg a Fox tévén, meg a közösségi médiában. Naná, hogy a Fehér Ház ukrán-felelőse lett a fő célpont, hiszen ő még fültanúja is volt Trump és kijevi kollégája – a botrányt kirobbantó – nyári telefonbeszélgetésének. S azokat, akik a (sorozás alól kibújó) elnökkel az élén képesek voltak pár éve a vietnámi hadifogoly, háborús hős McCain szenátort is becsmérelni, nyilván nem gátolta, hogy olyasvalakit támadnak, aki az iraki háborúban kitüntetéssel szolgált, meg is sebesült. Ámde: ukrán származású! Igaz, hogy szülei hároméves (sic!) korában menekültek Amerikába még a Szovjetunióból, de ez mióta akadálya a gonosz meggyanúsításnak?! Az inszinuáló kérdéseknek? A trumpi tömegek, akiknek e színjátékot előadták, aligha akadékoskodnak a félinformációk áradatában. S különben is, a (nőügyébe belebukott) hajdani republikánus képviselőházi elnök, Gingrich a Fox tévében tudta, milyen húrokat kell megpengetni e tömegeknek: a profikat úgy állította be, mint „akik szerint az alkotmány nem létezik, s az amerikai nép által megválasztott tisztségviselők alábbvalók a briliáns és géniusz karrier-tisztviselőknél”. Hogy éppen ők tanúként kínosan kerülték a véleménynyilvánítást, s csakis az általuk ismert tényekre szorítkoztak, az cseppet sem zavarta a csakis véleménymondó és ténytorzító populista politikusokat és publicistákat. Profik, tehát gyanúsak. A nép ellenségei.
Nekünk a múltunkból (és sajnos ismét a jelenükből) ismerős a képlet. Az elnök tévesen riogatja hurrikánnal Alabamát, sőt még a hivatalos térképbe is belerajzol, majd megróják az őt helyesbítő helyi meteorológusokat. Trump nem fogadja el a klímaveszélyt, viszont sorra rúgatja ki környezetvédelmi hivatala tanácsadó testületeit. Konteói kedvéért meggyanúsítja az FBI-t, a CIA-t. A minap felülbírált hadbírósági döntéseket. Nem csoda, ha a mérvadó média hősként ünnepli az elmúlt hetek képviselőházi tanúit. De amint Brecht darabjában mondják, szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.
