Ha Arles és Saint-Remy Van Gogh „városa”, akkor Aix-en-Provence egyértelműen Cézanne-é. Ehhez szemernyi kétség sem férhet, hiszen itt született és halt meg, és leginkább itt vagy a környéken alkotott, nem szippantotta el Párizs vagy más nagyobb művészeti központ. Bár igazából mégis: élete vége felé ugyanis őt – Van Goghgal ellentétben – utolérte a világhír, és a képei szerteszóródtak a világban. Ugyan van mutatóban pár kisebb (mármint méretben) mű, vázlat (Zola ifjúkori portréja például), egy korai másolat, amikor még a mesterséget gyakorolta, a helyi Granet Múzeumban, de sokat elárul az egészről, hogy érdekfeszítőbb a Giacometti-gyűjtemény terme. Maradt viszont minden más: az élete. És annak állomásai a szülőháztól az utolsó, már általa épített műteremig. A 32 „megállót” egy belvárosi körútra fűzték fel, amely a legnagyobb szökőkútnál (a város jelképe) található szobortól indul és a templomi esküvő helyszínén ér véget. Az utat itt C-betűt formázó botlókövek kísérik.
Más kérdés, hogy ez az élet nem túl „regényes”. Legalábbis összevetve a kortársaival, nincs benne füllevágás, nem szakít a tisztes élettel, hogy végül Tahitin kössön ki, nem húzta be őt a kávéházak és a zenés revük csiricsáré világa, az éjszakai élet a kánkánnal és a kokottokkal. Polgári családba született és polgári életet élt, ha volt különösebb, égető gyötrelem, akkor azt csak a művészet hozta el, az útkeresés, a kudarcok és zsákutcák, az értetlenség, amellyel a műveit fogadták. De hát ki kellett valahogy érdemelnie Picasso elismerését, aki így nyilatkozott róla: „Mindannyiunk apja volt!”.
Mi magunk is lelkiismeretes és tisztes turistákként jártuk végig a stációkat, hátha minket is megérintenek a vívódások. Hátha csöppen ránk valami a zsenialitás elixírjéből. Még a városszéli, utolsó műtermébe is kilátogattunk, ahol viszonylag rövid időt töltött el, mindössze négy éven át alkotott egészen a haláláig. A kis házat azóta persze utolérte a város, amolyan rózsadombi villanegyed nőtt köré, nem maradt semmi abból a szabadságból és intuitív egyedüllétből, amely miatt a telket annak idején Cézanne kiválaszthatta.
Egy puccos negyed szerény villájának tűnik, szép kerttel. A műterem, az egyetlen szoba, amely látogatható, és vászonra kívánkozó módon rendeztek be – akár egy megfagyott csendélet – a festő tárgyaiból, inkább turistalátványosságnak tűnik, mint szentélynek. A lehetséges elmélyülést persze az ötéves Dusán és négyéves, épp idelátogató barátja is nehezítette, akik legszívesebben szétszedték volna a „díszletet”, és mindent telerajzoltak volna. (Hát itt festett a bácsi is, nem?) Utólag jöttem rá, hogy valójában ők ketten voltak igazán elevenek abban a megmerevedett pillanatképben. Ők csempésztek vissza valamit, ami már réges-régen elpárolgott, mint a vasárnapi húsleves gőze, elillantak az egykor friss ízek, és már csak fotogén külsőségek maradtak. A zsenialitás tapintható váza. A levedlett bőr. Persze akkor még igazából azon bosszankodtam, hogy a kissé túlárazott belépőért alig kaptam valamit, és legszívesebben térdig beástam volna őket a kertben, hogy legyen egy kis időm nyugodtan nézelődni.
De aztán nem is a múzeumok, nem a stációk, nem a biográfia alapos tanulmányozása hozta el a Cézanne-élményt, hanem a hegy. A múzsa. A Sainte-Victoire nem pusztán „látványossága” Aix-en-Provence-nak, értékadója (az a villa, amely a hegyre néz, itt olyan, mintha tengerparti kilátással rendelkezne), hanem a maga néma fenségével uralja is a vidéket. Nem csoda, hogy Cézanne mintegy nyolcvan festményből álló ciklust szentelt a hegynek. Számára ez nem az unalmas állandóságot, mozdíthatatlanságot, hanem az elevenséget, az örökös megújulást jelképezte, amely a fény változásával ezer és ezer arcot öltött. Kis túlzással, aki erre jár, mind őt, a Sainte-Victoire-t akarja megfesteni, megragadni, betuszkolni a kép keretei közé, pár pillanatra megszelídíteni. Humanizálni, ha úgy tetszik. (Emlékezzünk csak Camus híres mondatára, miszerint minden gyönyörű természeti táj ösztönösen tagadja az embert.) Fabienne Verdier, aki két kézzel húzza-vonja ember-nagyságú ecsetjét (ha nem épp Pollock módjára csorgatja a festéket), és a japán kalligráfia módjára pusztán pár energikus ecsetvonással alkot, szóval ő is nekifeszült a hegynek. Ő is elzarándokolt Cézanne „földjére”, ahogy a Granet Múzeum időszakos tárlatát hirdették.
Tetszett, tetszett, de még mindig nem érintett meg.
Aztán jó Mohamedként én is elzarándokoltam a hegyhez. Fel is másztam, amíg bírtam követni a keskeny, kanyargó ösvényt. És odafönt az árvaságban, a csöndben, a kilátás békéjében, hirtelen érteni kezdtem valamit abból, hogy miért akart festés közben meghalni Cézanne. Miért lenne jó egy befejezetlen mondatban végezni. Mert sokkal fontosabb a nekifeszülés láza – akár nyolcvanszor is – mint a végeredmény, amely lehet, hogy világhírű lesz, de a hegy ezen csak elnézően mosolyogna. Mert ebben a „párbajban” mindig a modell győz, és ezt a vereséget festette meg zseniálisan Cézanne és Verdier is. És ez borzongatja meg a hegyen a műértőt is. Az örök betolakodót.
