Minden idők legkülönösebb túráinak egyikére utazott a magyar labdarúgó-válogatott 1965 novemberében. Először Frankfurtba repült a tizennyolcas keret (Gelei, Géczi; Novák, Mátrai, Mészöly, Sipos, Ihász, Sóvári; Nagy István, Solymosi, Juhász, Rákosi; Bene, Göröcs, Varga, Albert, Farkas, Fenyvesi), amelyben azért szerepelt csak három játékos a bajnoki címvédő Vasasból, mert Mathesz és Fister sérült volt, ráadásul az angyalföldi csapat egyhónapos arab portyára tartott, s azon mégsem jelenhetett meg az ifivel kevert „kettővel”. A lábukat fájlalókhoz rövidesen Ihász is csatlakozott, a többi címeres mezesnek meg az sajgott igazán, hogy a vendéglátó Eintracht 2:4-ről 5:4-re fordított. A meccs hőse az alig tizennyolc éves Walter Bechtold volt, aki négy gólt is bevágott meglepett honfitársainknak.
Az élet és a csapat ment tovább. A nemzeti együttes Londonba látogatott, de már Ihász nélkül, mert a hátvéd azt kérte Baróti Lajos szakvezetőtől: hadd térhessen haza, ha már nem játszhat sem Albionban, sem a túra fő csapásirányát jelentő Dél-Amerikában. A bekknek sokba került az óhaja, mert Baróti nem akceptálta és azzal torolta meg a lemondást, hogy Ihászt csupán „itthon készülő” tartaléknak jelölte az 1966-os világbajnokságra, majd kirendelte a magyar–szovjet negyeddöntőre Sunderlandbe, és nem játszatta... Dél-Amerikába pedig Káposzta Benőt vitte el helyette, sőt az utólag meghívott újpesti futballistát már a Tottenham ellen betette a csapatba. (A Megyeri úti hátvéd Liverpoolból csatlakozott a sűrű programmal terhelt válogatotthoz, amelyből Sóvári, Solymosi, Göröcs és Bene Frankfurtból átutazott a Mersey-parti városba VVK-visszavágót játszani az Evertonnal. A revánsmérkőzést az angol csapat nyerte 2:1-re, de a Népstadionban rendezett első mérkőzésen az Újpest 3:0-ra győzött.) A beugró a londoni White Hart Lane-en korántsem volt boldog, mert a „Spurs” 4:0-ra nyert; legjobbja, a skót Alan Gilzean három gonosz gólt helyezett el Gelei József hálójában. Az eredmény akkora feltűnést keltett, hogy az Evening Standard című lap különkiadást jelentetett meg a Tottenham–Budapest mérkőzés tiszteletére, a világranglista negyedik helyén álló válogatott pedig 4:9-es frankfurti, londoni összesítéssel kelt át az óceánon.
Dél-Amerikában aztán még inkább megjárta a csapat. Első meccsét Sao Paulóban, a brazil B együttes ellen játszotta, ismét csak Budapest néven. Idehaza legalábbis így tartják. Brazíliában viszont hivatalos válogatott találkozóként rögzítik a krónikák a találkozót, jóllehet a brazil A aznap a Szovjetunió legjobbjaival találkozott a riói Maracanában, ahol Gerson és Pelé góljára a hajrában Banyisevszkij és Metreveli is válaszolt (2:2). A dél-amerikai adatbank szerint ez volt a brazil válogatott 298., a Sao Pauló-i másfél óra pedig a 299. mérkőzése. Mindazok, akik a magyarok ellen szerepeltek, eggyel növelték válogatott fellépéseik számát, illetve Felix kapus, továbbá Edilson, Nair (mindhárom Portuguesa), Rivellino (Corinthians), Prado (Sao Paulo) és Abel (Santos) egyaránt a premierjét tarthatta a selecaóban.
A magyarok az A csapattal álltak ki, noha Albert Flóriánt maga mellé, a kispadra ültette Baróti kapitány. Aztán a huszonhetedik percben becserélte a megsérült Göröcs János helyett. Akkor még csak 3:0 állt az eredményjelző táblán, ám a harmincharmadik percben már 5:0 virított rajta... Igaz, az első gólt több méteres lesről rúgta Servilio – Queiroz brazil játékvezető nyilván nem akarta látni az off-side-ot, mert az rajta kívül mindenkinek feltűnt –, a folytatásban azonban nem kellett hazai pártfogás, mert Géczi István többször is önzetlenül segített a braziloknak. Előbb Lima harminc méteres szabadrúgását szedte be – ezzel lett 3:0 –, aztán rossz tempóban futott ki (4:0), végül Nair labdáját beejtette (5:0). Az összegzés így szólt: „Géczi, ha jó formában van, legalább három gólt védett volna.” A „dugók” egyikéből a szünet után a pályára küldött Gelei profitált: a hatvanhatos vb magyar–brazil mérkőzésének (3:1) első percében azért védte Lima bal felső sarokra tartó, gólnak látszó lövését, mert Sao Paulóból tudta, hogy nincs olyan távolság, amelyet a középpályás ne tudna áthidalni az ellenfél térfelén.
Antonio Limáról ezt jelentette Brazíliából a Népsport: „A mezőny legjobbja volt. A labdával együtt mozgott a pályán, rombolt, támadást szőtt, nagyszerű érzéke van az összjátékhoz, meglátja a helyzeteket, és félelmetesen lő.” A lap általában is emelkedett jellemzést adott a házigazdák futballistáiról: „Valamennyi játékosuk kifogástalanul képzett labdazsonglőr.”
Nyilván, ha Mészöly Kálmánnal, Sipos Ferenccel, Bene Ferenccel vagy Farkas Jánossal szemben fél óra múltán öttel tudott vezetni...
A meghökkentő differencia a továbbiakban nem nőtt, sőt a meccs utolsó tíz percében erősen csökkent, mert a finisben – Bene szépítése után – Solymosi Ernő tizenegyese és Albert pattintott labdája is megpihent az 1970-ben világbajnokká előlépő Felix kapujában (5:3). Ezzel együtt három túramérkőzés után tizennégy kapott gólnál tartott a mindháromszor vesztes magyar válogatott, miközben Brazília 1965-ös mérlege hét győzelemre és három döntetlenre javult. A Sao Pauló-i meccset a vendéglátók nem csupán bürokratikusan nyilvánították hivatalossá, hiszen a sárga mezesek dupla fellépésének másnapján ez uralta a Folha do Sao Paulo címoldalát: „Brazília legyőzte Magyarországot, és döntetlent ért el a Szovjetunióval szemben.”
A megrázó vereséget messzemenően sikerült hasznosítani. Nyolc hónappal később, Liverpoolban a magyar válogatott úgy győzte le 3:1-re a világbajnokságon 1954 óta veretlen – akkor is hazánk fiaival szemben alulmaradó – brazil együttest, hogy játékosainak túlnyomó többsége kiemelkedő, a csapat egésze pedig fenomenális teljesítményt nyújtott. A Sao Paulóban szerepelt dél-amerikaiak közül csak Lima játszott az angliai vb-mérkőzésen. Az otthon maradó többiek savanyú képpel nézegették a brillírozó magyarokat, és azt mondogatták a tévé előtt: „Velünk bezzeg nem bírtak...”
