Farkas Ágnes néhány hete Angliában keresett munkát. Nem először, van már négy év gyakorlata Londonban és környékén. Dolgozott szállodában, étteremben, idősekkel és fogyatékosokkal. Volt, hogy reggel 7-től este 9-ig tartott a munka, tudja, milyen nyolc idegennel lakni egy lakásban – ketten akkora szobában, hogy ha mindketten otthon voltak, valakinek le kellett feküdnie, különben nem fértek el. Volt, hogy egér, poloska mellett is kértek 500 fontot (195 ezer forintot) a szobáért. Tudja, hogy óvatosnak kell lenni itt a magyarokkal, megeshet, hogy átvernek a munkával, szállással. Mégis Lutonban volt, mert tudja, hogyha kemény munkával is, de lehet pénzt keresni, lehet tervezni. Míg Budapesten követték este az utcán, Angliában soha nem félt éjjel, egyedül sem.
Annak idején kisebbik fiával utazott ki. Ábrahám öt angliai egyetemre jelentkezett és kettőre fel is vették.
Egy évet volt kollégiumban, majd édesanyjával egy kétszobás lakásba költöztek. Két éve megkapta a diplomáját is, a hatalmas családi örömnek azonban egy váratlan hír vetett véget három nappal később. Ági legjobb barátnője meghalt. Összetört, nem tudott dolgozni, hazament, de úgy tervezte, két hónap múlva visszajön. Két év lett belőle. Könyvesboltot vezetett Budapesten. Írt néhány cikket is, de azt mondja, nem lehetett megélni a fizetésből. Pláne, hogy a 33 százalékot levonták tőle a soha véget nem érő hitelre. 2008-ban vett egy autót 2 millió 200 ezerért. Egymilliót adott a bank. Egy évig 24 ezret fizetett, a harmadik évben már 60 fölött volt a részlet. Ekkor megkérdezte a bankban, mennyit fizetett be? Több mint 2 milliót. Vagyis kétszer annyit, mint amennyit felvett. Kiborult, azt mondta, nem fizet többet egy fillérrel sem, ha kell, inkább leüli. Csakhogy anyja meglepetésként ajándéklevélben íratta az ő nevére a saját domoszlói házát, hogy ha meghal, ő vigye tovább. Vagyis Ági lett a tulajdonos, az anyja a haszonélvező. Most attól tart, hogy erre is szemet vetnek a hitelbehajtók. Ez a ház Ági végállomása lenne. A Mátra gyönyörű részén akar egy falusi vendégházat, amíg a turisták pihennek, ő könyvet írna.
Temetésre sem volt pénz
A romungro, kárpáti cigány Ágnesék hatan voltak testvérek, mind lányok. Ketten meghaltak. Egyikük szüléskor, a másik tüdőgyulladásban 3 évesen. Akkoriban egy kitakarított disznóólban éltek Halmajugrán. Nem volt temetésre sem pénz, az apja temette el a lányokat a kertben. A szülők által gyártott téglából egy egyszobás házba született Ági utolsó gyerekként. Tízéves koráig négyen aludtak egy ágyban. Aztán vettek egy kertes házat és volt pár állatuk is. Azt mondja, ez volt a Kádár-korszak, amikor mindenkinek volt munkája és mindenki megélt, ha szerényen is.
Ági gyerekkorában a helyi könyvtárba menekült. Öt év alatt kiolvasta az összes könyvet. Kitűnő tanuló volt, mindig szerepeltették, de az iskolában a ballagásán sem volt egyetlen hozzátartozója sem. „Anyám 9 évesen már cseléd volt. Írni, olvasni sem tudott – meséli. – Én tanítottam meg a nagy nyomtatott betűket olvasni. Világéletében csak dolgozott, sokat. Volt a téeszben, aztán a visontai erőműben. Nálunk mindig ragyogó tisztaság volt, mint a patikában. Az ágynemű ropogósra volt kivasalva. Mindig főzött, ha volt mit. Kert, udvar rendbe téve.”
Apja zenész volt, de egy idő után az alkohol szeretete erősebb lett. Eladta a hegedűjét is, azt is elitta. Ha józan volt, rendben volt a kert, az állatok, de egyre kevesebbet volt józan. Minden egyes korty a feleségnek fájt. „Mindig verte anyámat. Volt, hogy ha játszottam, nekem kiabáltak a szomszédok, menjek azonnal. Szaladtam én nyolcévesen, de minek, mit tudtam én csinálni? Meg volt, hogy együtt menekültünk a padlásra hálóingben, mezítláb télen.”
Ági is verekedett, néha, ha bántották. Visszaemlékszik egy iskolai incidensre. „Kopogott a szemem az éhségtől. Emlékszem, virágos szalvétába meg műanyag zacskóba csomagolt szendvicset evett Cilike. Mondtam neki, adjál már egy kicsit. Erre ő nagyképűen elfordult. Megpofoztam. Az ő apjának dolgozott az én apám. Mondta is utána, hogy Vilmos bácsi, jól megverte a Cilikét a lánya. Jól tette, Imre – mondta apám –, nagyon kényes volt a lányod. Nem adott volna neki egy harapást. Erre Cili apja: Igaza van, megmondom majd neki.”
Erőszakból erőszakba
Ági szerint az 1300 lakosú kis faluban a nem cigány gyerekek is verekedtek, a felnőttek csak akkor szóltak közbe, ha muszáj volt. Gimnáziumban kinyílt egy kicsit a világ, de cigányként ugyanúgy egyedül volt. Tinédzserként kicsit érzékenyebb lett, ott már fájt, ha valaki akár szóval is bántotta. Angol–orosz szakon tanult, színjátszókörrel járta az országot, novellát írt, amit felolvastak a rádióban és írtak róla cikket a megyei lapban.
Tizenhat évesen megismerkedett egy fiúval. Majdnem húsz évig szenvedett tőle. „Utálta, hogy tanulok. Irigykedett, nem segített. Még nem töltöttem be a 18-at, amikor megszületett az első fiam, Dezső. Az apja mindig vert, ivott és nőzött.”
El kellett menekülnie, a nyolc hónapos gyereket állami gondozásba adta, mert akkoriban nem járt gyes vagy gyed alanyi jogon. Egy évig csak látogatta. Ez volt az első szakítás. Aztán volt még ötven egyéb, mindig hazakényszerítette a férje. Azzal zsarolta, hogy elveszi a gyereket, meg a későbbieket is. Neki semmije nem volt, a férjének meg mindene. Nem hitte, hogy kitörhet a férje zsarnokságából. „Egyetlenegyszer voltam a rendőrségen. Amikor meg akart ölni és a fejem a páncélszekrénybe verte, ömlött az arcomon a vér, úgy menekültem be a sötétbe, a fák közé. Jött utánam két biztonsági őr, ők vittek be a rendőrségre. Nem mertem megmondani, mi történt. Két óra múlva vallottam, utána vittek kórházba.”
Dezsőnek kellett a legtöbbet óvodát és iskolát váltania az állandó költözések miatt. Ő 18 éves volt, húga 13 éves, öccse 4, amikor Ági rájött, nem lehet három gyerekkel hajléktalan, és ha igen, arra is felkészült. „Eldöntöttem, mindegy, mi lesz. Nem akarok ezzel az emberrel találkozni többet. Soha többet!”
Ági nagyon súlyos terheket cipel. Az ütések emlékén túl húsz abortusza is nyomasztja. Ennek a fájdalmát és az összes miatta kialakult betegséget a férjének köszönheti, aki nem akart védekezni. A fogamzásgátlót nem bírta Ági mája, a spiráltól pedig úgy begyulladt, hogy hetekig volt kórházban.
Ahogy végleg kilépett a gyötrő házasságból, rájött, hogy végre tanulhat. Azonnal főiskolára ment. Szociális szakon olyan kiváló szakdolgozatot írt a halmajugrai cigányokról, hogy szociológus tanára is azt mondta: soha életében nem látott ilyen minőségű felmérést. A diplomát már a saját nevén kapta. A szociális munka után újságíró-diplomát is szerzett. A Népszabadságnál volt gyakornok, ahol aztán külsős munkatársként írhatta cikkeit. A Bódvalenkéről szóló írását a CNN is átvette, és a falu hétmillió forint támogatást is kapott. A lap megszűnése után a 168 Órába írt cikkeket, aztán onnan is elment mindenki, aki szívesen fogadta az írásait. Ekkor abbahagyta.
Már csak New York az álom
Néhány éve a cigány értelmiségiek történetei között megjelent a múltja, a sok nehézség mellett a nagy sikerei. Ha évente megosztják, mindig terjed. Őt is meglepte, hogy rengeteg a hozzászólás és mind pozitív. Novellákat is írt, volt, amivel a Magyar Rádió pályázatán harmadik lett. A Homályban című arról szól, hogy nem tudott aludni. „Reggel háromkor kipattant a szemem, és rögtön mennem kellett, mert a lakásban megmaradni nem bírtam. Este kilencig, amíg be nem vettem a gyógyszert, folyamatosan járkáltam és járkáltam, a lábam leszakadt a vietnami papucsban.” Kiderült, hogy súlyos depressziója van. „És nem mondhatjuk meg, mi a bajunk. Ha van munkahelyünk, rögtön kirúgnának, ha nincs, nem vennének fel sehová. Akkor inkább már egy cigányt. De dilist sose!” – írja a novellában, ami így végződik: „Az orvosom azt mondja, hogy van egy alkatom. Én azt mondom, a bánat bennem lakik, csak rajtam múlik, kiengedem-e.”
Már a falusi könyvtárban megfogalmazta, mi neki az érték: az őszinteség, becsületesség, tanulás és a világ megismerése. Ezt tanította a gyerekeinek is. Az utazásban Franciska a legjobb, neki már csak Ázsia hiányzik. Dezső dolgozott Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban és Kanadában, és volt ő is Londonban. Áginak az európai országok megvoltak, de a nagy álom még nem. Azt reméli, egyszer eljut New Yorkba is. „Csodálatra méltó gyerekeim vannak. Ábrahámnak olyan penge agya van, 16 évesen lekörözött. A brit angol nyelvész diplomájával itt szeretne letelepedni. Franciskámnak olyan szíve van, annyi szeretet van benne és roppant tehetséges színésznő, öt év alatt nyolc filmet készített, több díjat nyert. Dezső meg egy gyönyörű, okos fiú, aki költő, megjelentek a versei. Festékboltot vezet.”
Szerinte a családi múlt ellenére sem szabad elfelejteni, hogy az életben mindig van jó is. „Már megmutattam a gyerekeknek, milyen a világ. Azt tanítom, csodálkozzanak rá, keressék, ami szép. Szomorkodni csak nagyon keveset. Boldogságra születtünk!”
Két hét után Ági úgy döntött, a boldogság nem itt van. Három gondozói állást és Londont hátrahagyva visszatér Budapestre. „Átgondoltam és nem érdekel a pénz. Úgy gondolom, hogy közel a hatvanhoz jár nekem az élettől annyi, hogy ha valamit nem akarok, ne erőszakoljam meg magam. Jól hangzik a havi 1 millió forint, de hogy azért mit kell tenni, én pontosan tudom, és már nem megy. Nem akarok újra nyugtatót szedni. Boldogságra születtünk, tehát nekem írnom kell, mert az tesz boldoggá. Anyámnál fogok lakni, ennek is itt van az ideje. Tizennégy évesen eljöttem tőle és egész életében nagyon ritkán látott. Nekem őt kell gondoznom. Jó lesz nekem ott, ahonnan indultam.”
