Régi megfigyelés a politikában, amolyan népi bölcsesség, hogy egy kormányzati intézkedésnek nem a kommunikációja, hanem a tényleges hatása alapján kell eldönteni, mit is akar a hatalom. (V. ö.: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.) Vegyük például a társadalombiztosítási törvény módosítását, ahol az indoklás a visszaélések megszüntetéséről szól, miközben a szigorítások alapvetően két társadalmi halmaz, a külföldön dolgozó magyarok és a rendszertelen díjfizetők ellen irányulnak. Méghozzá kemény szankciókkal: a célcsoportok tagjai ki lesznek hajítva az ellátórendszerből.
A TB-vel kapcsolatban a legtömegesebb visszaélést a járulékok be nem fizetése jelenti. Ennek két alága van, a klasszikus feketemunka, meg az az eset, amikor a cég levonja a járulékot, de nem utalja tovább az államkasszába. A dolgozó mindkettőben vétlen, a munkáltatók nagyüzemi TB-csalása aligha róható fel azoknak, akiken az ostor csattan. Viszont annak, aki tényleg rendbe akarná tenni a társadalombiztosítás szénáját, ezen a két ponton kellene támadnia. Itt emlékeztethetnénk arra, hogy a legnagyobb feketefoglalkoztató szektor, az őrzés-védelem – ahol állami intézmények sokaságánál nyernek tendereket biztonsági cégek olyan órabérekkel, amelyeket csak járulékmentes zsebbe fizetéssel lehet kigazdálkodni – közvetlenül és közvetve is Pintér Sándor belügyminiszter felügyelete alatt áll. Arra is, hogy az említett kormánytag 2010-ben leendő tárcagazdaként azt ígérte: két hét alatt rendet tesz. (Azóta több mint 9 év telt el; az említett ágazat ma ugyanolyan hardcore TB-csaló, mint mondjuk a Gyurcsány-kabinet alatt.)
Azaz, amennyiben a tisztaság a cél, a kormányzat saját háza táján is látványos eredménye lenne a sepregetésnek – a tényleges motiváció azonban láthatóan más. A külföldön dolgozóknak csak a pénzük kell – immár a GDP 4-5 százaléka tőlük jön –, de őket magukat a legváltozatosabb eszközökkel igyekeznek távol tartani az országtól. A TB-csapás a sokadik a sorban: végtelen adminisztrációt igényel a kint született gyerekek itthoni anyakönyvezése, a magántanulói státusz megszüntetése ezerszámra vágja el a hazatérésen gondolkodó kitántorgók utódait a magyar oktatási rendszerhez kötő szálakat, a szavazási diszkriminációjuknak már a szakirodalma is kötetnyi.
Másod-, vagy inkább (az elcsatolt területeken élő nemzettársak mögött) harmadrendű állampolgárai ők az Orbán-rezsimnek. Pedig nem vétettek mást, csak elhitték a KSH-nak, hogy aki odakint melózik, az is magyar munkavállaló. (Statisztikai szempontból 100 százalékig, az ellátásokat tekintve viszont semennyire.)
Ami meg az időleges nemfizetéseket illeti, azok mögött az esetek többségében valamilyen személyes tragédia – a leggyakrabban állásvesztés – áll, az érintettekkel a magyar állam mégsem vállal ezentúl szolidaritást. Orbán Viktor tehát anno igazat mondott: nem az a lényeg, hogy ő vagy a kormánya mit mond, hanem az, hogy mit tesz. Amit ugyanis ebben az ügyben állítanak, az szimpla hazugság. Amit viszont tesznek, az gyalázat.