Londoni szállodánkban mindenki magyar volt. A portás, a szobaasszonyok, a pincérek, még a szakács is. A vendégek is zömmel átutazó magyarok voltak; a Majestic híre szájról szájra, apáról fiúra szállt, biztosítva a folyamatos üzletmenetet. Egyedül az igazgató volt nem magyar, Mr. Abhivandya, akinek a neve pont azt jelentette hindiül, amit jelentenie kellett: valaki, aki tisztelettel köszönt.
Az öregember minden reggel pontban hétkor érkezett. Ugyanabban az utolsó divat szerinti, szürke ballonkabátban, ahogyan az utolsó divatot valamikor a hetvenes években diktálta a Marks & Spencer. Feltűnően sovány, elegánsan szólva szikár öregúr volt, sötétkék szövetnadrágja lötyögött rajta, egykor biztosan vakítóan fehér inge mára csontsárgára nemesedett, szinte hivalkodónak hatott rajta a csíkos nyakkendő. Egész lénye azt sugallta: bocsássanak meg kérem, hogy itt vagyok, de nem tehetek mást.
Három napig figyeltem az öreget, aki óramű pontossággal csinálta végig ugyanazt a rituálét. Belépett a hallba, megállt a szállóvendégeknek ingyen kávét kínáló gép előtt, és várt. A személyzet mindig 7.05-kor kapcsolta be a gépet. Az öreg udvariasan megkérdezte, hogy kaphat-e egy csészével, s miután megitta, elindult körbe a lobbiban. A vállán keresztben átvetett fekete laptoptáskából portörlő rongyot húzott elő, és akkurátusan törölgetni kezdett. Néha megállt egy asztalnál, és megigazította. Az asztalok helye az ő szemében legfeljebb egy-két milliméterrel tért el az ideálistól, és ezt láthatóan neki kellett orvosolnia. Ugyanígy járt el a vázákkal, székekkel, a kikészített poharakkal. Néha eltűnt egy-egy órára, de mindig visszajött. Sose késett, a kávén kívül sosem kért mást, és este 8-kor mindig elment. A magyarok – ki tudja, miért, talán csak megszokásból – utálták, hangos megjegyzéseket tettek rá, de ez egyáltalán nem zavarta. Ő láthatóan a főnök embere volt, Mr. Abhivandya minden érkezésekor tisztelettel biccentett oda neki, amit ő ugyanígy viszonzott.
Az öregúr titkára az utolsó nap derült fény. Mr. Abhivandya mesélte el, mert látta, hogy érdemesek vagyunk a történetre. Brian – mert így hívták az öreget – ötven évig lakott a szálloda melletti kis házban, amelyet tíz évvel ezelőtt a hotel tulajdonosa megvett tőle. Kellett a hely az új kazánnak. Jó pénzt kapott a házért, vett is magának egy lakást, valahol a város másik felében. De aztán az egyik nap megjelent itt, kért egy kávét, körbejárt a lobbiban, megigazította az asztalokat, beszélgetett a személyzettel, és este hazament. Évekkel később kicserélődtek az emberek, és a magyarokkal már nem volt közös témája. Az egyetlen biztos pont az életében Mr. Abhivandya, aki nem hagyta, hogy bántsák. Tradíció, uram – mondta a derék igazgató magyarázólag –, tradíció. Mint a királynő, a whisky és az angol gyep. A miénk Brian. Amíg én itt vagyok, addig mindig lesz számára egy csésze kávé.
Az öreg, mintha megérezte volna, hogy róla van szó, ránk nézett, elmosolyodott és egy sok évszázados világbirodalom büszke birtokosának mozdulatával megigazított egy asztalterítőt.