Így, 2019 vége felé különösebb kapkodás nélkül kijelenthető: elrugaszkodott vízió volt az MLSZ-től „a megújulás évtizedének” nevezni az előzőekhez hasonlóan szürke-szomorú dekádot. A szövetségnek az előbbi címmel 2011-ben közre adott programja elvben ragyogóan felfuttatta a hazai labdarúgást – igaz, soha nem látott pénz állt halomban a nagy ívű tervek mögött –, a keserves valóság azonban az, hogy a válogatott legutóbbi walesi blamázsa kapcsán a kormánypárti kommentátorok egyike nemhogy egy csapatért, de egyetlen, a játékot meghatározni képes magyar futballistáért esedezett. Pedig a Hoffenheim szurkolói – kedves túlzással – „futballistenné” nyilvánították a ma már újra mainzi Szalai Ádámot, ám hazánk fiai még az odakinn körülrajongott csatárral sem tudtak Splitben vagy Cardiffban nulláról az egyre jutni, mert ahhoz, hogy a center kvalitásait hasznosítsák, néhányszor el kellene vergődni az ellenfél tizenhatosáig.
Wales előtt a berkek susogása és a szekértolók mottója az volt: a válogatottat a negyedik kategóriából sorsolták a selejtezők E csoportjába, gyönyörű tehát, hogy az együttes egyáltalán harcban van a második helyért. A cardiffi lebőgés után pedig így szólt a refrén: a negyedik kalapból a negyedik pozícióba kerültünk, azaz a helyünkön vagyunk. A meg nem újulás évtizedét illetően adódik a kérdés: a címeres mezes garnitúra vajon miért nem evickélt a nem kifejezetten rangos negyedik kalapnál előrébb?
Tényszerűen nyilván azért nem, mert az évtized kilenc éve közül ötben nem érte el még az ötven százalékos mérleget sem. Az idén például négyszer győzött, hatszor kikapott, és úgy zárta az esztendőt, ahogyan kezdte: 0-2-vel. Sok esélye márciusban Szlovákiában sem volt, de Trnava ma már a lehetőségek városának tetszik Cardiffhoz képest... Elmozdulás olyannyira nincs, hogy 2018-ban három győzelmet, két döntetlent és öt vereséget, míg 2017-ben három győzelmet és hat vereséget jegyzett a nemzeti gárda. Pedig az utóbbi három évben nem hemzsegtek a világklasszis ellenfelek: a vetélytársak közé tartozott Andorra (0-1), Lettország (3-1), a Feröer-szigetek (1-0), Costa Rica (1-0), Kazahsztán (2-3), Fehéroroszország (1-1), Ausztrália (1-2), Finnország (0-1, 2-0), Észtország (3-3, 2-0) is, de – mint azt a zárójelbe tett eredmények mutatják – korántsem mindig sikerült nyerni vagy akár csak pontot menteni.
A játék jellemzően még a kimenetelnél is gyengébb volt. A Nemzeti Sport – mint valamennyi alkalommal – a cardiffi kínszenvedés után is arra kérte olvasóit, osztályozzák 1-től 10-ig a magyar futballistákat. A minősítések alapján a csapatátlag 3,53-ra rúgott, jóllehet e lapot rendszeresen böngészők másoknál alighanem elnézőbbek a játékosokkal. A legjobb érdemjegyeket Gulácsi kapus kapta, ami hűen tükrözi, hogy egyirányú volt a forgalom a Leckwith Roadon. Igaz, miért történt volna másként, amikor az utóbbi fél esztendőben csak az azerieket sikerült minimális különbséggel felülmúlni – a holland játékvezető eléggé nem méltatható szíves közreműködésével –, ötször viszont csak kergette a labdát és riválisát a csapat, amely az ősszel 4-11-es gólkülönbséget produkált.
Talán majd az utánpótlás – mondhatnánk, de nem mondhatjuk. A tizenhét esztendős labdarúgók sebesen ott hagyott világbajnokságán a magyar fiatalok kilenc gólt szedtek be, és egyetlen pontot szereztek három olyan vetélytárssal szemben, amely a kieséses szakasz első körében 1-8-as összesített gólkülönbséggel esett ki. Majd a Puskás stadion junior újjáavatásán az osztrák ifjak mulattak jó (?) ideje nyeretlen huszonegy éves honfitársaink ellenében. Az álmok pesti színháza gyönyörű, ám egyelőre úgy tetszik, mintha magyar részről csak amatőr csoportok lépnének fel benne.
Marad ugyan Ki mit tud? a jövő tavaszra is, de nagyon úgy tetszik, ezen a dekádon már a vigaszági Eb-szerepléssel sem lehetne javítani. A megújulás évtizede legkorábban 2021-ben kezdődhet.
Már, ha egyszer nem csupán papíron rajzolják meg a jövőt.
