Mucsi Zoltán az átlagosnál is fanyarabb, gunyorosabb, keserűbb beszédtanár a filmről és színházból is egyaránt jól ismert A király beszédében, amit most a József Attila Színház tűzött műsorára. A túlzott tekintélytisztelet idején valahogy most fölöttébb aktuálisnak tűnik, hogy van valaki aki fittyet hány rangra, sarzsira, származásra, arra, hogy egyenesen egy királyi sarjjal, hamarosan jövendő királlyal beszél, fütyül minden előjogra és szokásjogra, társadalmi ranglétrára. Nem szédíti meg a pénz sem, ő ha törik, ha szakad, mindenkivel teljesen egyformán bánik. Mucsi olyan értelmiségit játszik, aki semmi szín alatt nem hódol be, icipicit sem hajlik a gerince, csak a saját szakmájának szabályai, a maga teremtette normák szerint hajlandó élni, és e tekintetben, ha piros hó esik is az égből, akkor sincs apelláta.
Megmutat egy a világból iszonyúan kiábrándult, némiképp meg is savanyodott, különccé vált embert, aki a saját rendelőjében abszolút úr, de színészi vágyai vannak, és, ha meghallgatásra megy, szinte összetöpped, elesetté, félszeggé válik. Megalázó helyzetekbe kerül, és ő, az egyenes gerincű, már-már megalázkodik, de hamarosan észbe kap, kihúzza magát, ott hagy csapot-papot, kilép a számára tűrhetetlen szituációból. Mucsi végleteket mutat, elanyátlanodást és totális magabiztosságot, megkérgesedettséget és közben mégiscsak nagyszívűséget, a keménység mögött még némi érzelmesség is megbúvik. No meg fullánkosság, áradnak belőle a gonoszkodó megjegyzések, és célzott nyilai, vesébe látó furkálódásai, igencsak célba találnak.
A négy Oscar-díjat nyert, kultikussá vált, 2010-ben készült Tom Hooper filmet a forgatókönyv írója, David Seidler eredetileg színdarabnak szánta. A nagy sikerű moziváltozat után igencsak szépen elterjedt színházakban is A király beszéde. Nálunk a tavalyi évadban a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára, Béres Attila remek rendezésében. Csaknem hat éve Funtek Frigyes szintén figyelemreméltó előadásban vitte színre Kaposváron.
A megtörtént eseményeken alapuló história szerint Albert herceg, V. György király második fia, kórosan dadog, ami fölöttébb kínos akkor, ha nagy nyilvánosság előtt beszédet kell mondania. Így volt ez például a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének megtartásakor. Hiába a beszédtanárok sora, nincs eredmény. Felesége unszolására, utolsó, még egyáltalán megpróbálható lehetőségként, ekkor köt ki Lionel Logue-nél. Lehet ugyan róla tudni, hogy roppant különc, meglepően sajátos módszerei vannak, de hát már nincs mit veszteni. Élessé akkor válik igazán a két ember „mérkőzése”, amikor V. György elsőszülött fiáról, akit Előd Álmos játszik, kiderül, hogy teljesen alkalmatlan királynak, hamarosan le is mond. Albert herceg VI. Györgyként kerül a trónra, előtte persze igencsak szaporodnak a beszédtréningek, amik közel sem csak beszédgyakorlatokból állnak. Logue ugyanis a legintimebb kérdéseket is felteszi ahhoz, hogy rájöjjön, mik lehettek azok a traumák, amik a dadogáshoz vezettek, mert azt megállapítja, hogy ennek szervi oka nincs.
Ha Mucsi a szokásosnál is epésebb beszédtanár, Fila Balázs a szokásosnál gyámoltalanabb, kétségbeesettebb, tétovább Albert herceg. Róla tényleg hihető, hogy a felesége örökös buzdítása nélkül tapodtat sem menne sehová, otthon kuksolna nagy gátlásosságában. Félszeg a végtelenségig. Kis dolgokon is felzaklatja magát. Tekintete, az egész mackós lénye, teszetoszaságot, mohó szeretetvágyat áraszt magából, tanácstalansága felér egy kétségbeesett gyerek elkámpicsorodásával. Jó színészpáros ez így. Alkati különbözőségüket is felhasználva, még inkább, még kiélezettebben, elénk tárják a keménynek mutatkozó, de mégis lelkében jókora sebeket hurcoló, terapeuta meg a magas polcon lévő, de totálisan talajt veszett ember párharcát, az egymás iránti, végtelennek tűnő ellenszenvük leküzdését és a kialakulófélben lévő barátságukat.
Hargitai Iván rendezőként nem talál ki extra dolgokat, tisztán elemezve hagyja működni az olykor szinte önmagától áthallásossá váló szöveget, és intenzív játékra készteti a színészeket. Megteremti a két főhős körül a miliőt, azt a környezetet, amiben egyaránt van ok szorongásra és megkérgesedésre. Az időpont is drámai, hiszen azelőtt vagyunk, hogy Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak, és ezt már a VI. Györgyként királlyá lett, Bertie-ként becézett, Albertnek kell bejelentenie. Abszurd szituáció, hogy dúl a világháború, és mi azon izgulunk, hogy valaki el tud-e mondani épkézláb módon egy beszédet. Fila amikor már meg kellene szólalnia az élő rádióközvetítés mikrofonja előtt, királyként, hosszú ideig csak feszülten, mélán áll, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy egyetlen szót is képes lesz kipréselni magából. Hozzá közel ott izgul a beszédtanára, ugyancsak kővé dermedve, le nem veszi a szemét Bertie-ről, szinte szuggerálja. A nézőtéren pedig az a típusú mély, néma csend, ami közben egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani. Lassan, szaggatottan, még némi dadogással, félszegen kezdődik a beszéd, de aztán belelendül, sőt meglódul, az önbizalmát visszanyert, az igazában, országa erejében hívő ember okos, de érzelemmel is teli, megnyilvánulásává válik.
Tanúi lehettünk egy félelmei, traumáin felülkerekedni tudó, hiteles személyiség „megszületésének.” Szabó Gabi a felelősségteljes királlyá érő Albert felesége. Eljátssza az aggódás, a kétségbeesés, az odaadás különböző stációit. A beszédtanár felesége, Szilágyi Katalin, menthetetlenül összefonódott a férjével, de rendszeresen van perlekedni valója vele. V. György királyként Ujréti László a flott, gördülékenyen beszélő politikust adja. Aki különösebb meggyőződés nélkül, szinte rutinból, meglehetősen slágfertigen, azt mondja, ami célszerű, és igencsak korán felismeri a média őrületes hatalmát, meg azt, hogy az marad hatalmon, aki megtanul vele bánni. Cantenbury érseke Schlanger András lett volna, de elfelejtett bejönni a színházba. Blazsovszky Ákos, hősiesen megmentve az előadást, ugrott be a helyére, érthető módon, szöveggel a kezében, olyan vezetőt megformálva, aki sok mindent inkább a színfalak mögött igyekszik elintézni. Mihályfi Balázs Churchillként intenzíven vitatkozik, élcelődik vele. Horesnyi Balázs fő díszletelemként jókora csigalépcsőt tervezett, ami érzékelteti azt is, hogy egyszer fent, máskor lent, és azt is, hogy nem feltétlenül egyenes út vezet a céljaink eléréséhez. Kárpáti Enikő jelmezei láthatóvá teszik a társadalmi különbségeket és viselőik merevségét vagy éppen lazaságát.
A hétköznapi előadáson is pótszékes, zsúfolt ház közönsége nagy tapssal, és mi több, ovációval fogadta a produkciót.
