A világvégétől egy házszámnyira lakott, legalábbis úgy hitte, amikor ideköltözött majd harminc éve. A villamosnak pont itt volt a végállomása, ma gaz veri fel a síneket, de bölcs előrelátással nem szedték fel őket, mert, lám, mégsem jött idáig a metró. Hátha jó lesz az még valamire.
Egyébként az enyészetnek, a kutyaszarnak és az alumíniumnak furcsa elegye az a sarok, ameddig Hirsch Jenő a kutyával nap mint nap elsétált a patakparton. Már egy évtizede is annak, hogy elbontották a tanmedencét, felszámolták a közösségi sportpályát, azóta csak a nagy árkok és földkupacok vannak, mert valami bombát találtak, s felrobbantották, majd mindent otthagytak maguk után, hogy úgyis jön ide az új pláza, de ahogy a metró nem jött, úgy az sem. Pedig a földért járó pénzt már rég kifizették, s tán fel is vették, el is költötték.
Lett helyette stadion, igaz a patak másik oldalán. Odin bölcsebbé válásával már nem vett részt a napi harcban, csak csendes szemlélője volt annak, ahogy reggelente, majd délután a munkából jövet a biciklisek és a gyalogosok, újabban a rolleresek, meg olykor a neveletlen kutyák megküzdenek egymással a bicikliúton. Különösen a 7 óra 50-es anyukáért a három gyerekével reszketett minden nap. A csecsemő a babakocsiban, az óvodás rollerrel, a kisiskolás biciklivel száguld előre. Anyuka amennyire tud, szalad utánuk, az úttest előtt fegyelmezetten mindig megvárják, de esős, ködös időben csak kurjongatni tud nekik. Manapság hamar nőnek a gyerekek. Ezek is koravénen, fegyelmezetten jobbra tartanak, igencsak ügyelnek arra, hogy ne lépjék át a képzeletbeli felezővonalat, mintha már most tisztában lennének azzal, hogy nincs kímélet. A hátizsákos biciklisek, villamosrollerosok, ügyet sem vetve rájuk, zúdulnak el mellettük. De legalább a kutyákra bizton számíthatnak. A kutya nem bántja a gyerekeket, sőt, ügyel rájuk.
Kell is valakinek, mert járda nincs a patak partján. Még az utca is eltűnt vele együtt, rátelepedett a sebtében felhúzott bádogszörny.
A hónapok során, ahogy a kevés hó után hirtelen jött a tavasz, majd a hosszú, forró nyarat drasztikusan kivégezte a hideg ősz, volt ideje mustrálgatni a huszonöt jegenye helyére épülő csarnokot. Hirsch magában hálát adott a tervezőknek, hogy nem a stadiont építették a parthoz közelebb, hanem a százméteres terminált, így a többi jegenyét nem érte bántódás.
Először azt hitte, hogy ez is Tesco lesz, olyannyira szürkére és alumíniumdobozosra sikeredett az építmény. Gondolta, ha már nem jön ide a pláza, megteszi az is helyette. Hanem a terminál nagyobb fejtörést okozott a patakpart kutyás közösségének. Sehogy nem lelték ugyanis a kifutópálya helyét. Nézték balra, nézték jobbra, de vagy a piac, vagy a magasfeszültségű oszlopok állták útját. Csórikáim mindenbe beleegyeztek volna, csak a még megmaradt zöld futtatót hagyják meg nekik. A baj csak az volt, hogy helikopter-leszállónak éppen alkalmas lett volna a hely, és manapság ki tudhatja, hogy a sportklub tulajdonosának nincs-e valamilyen kedvezményes helikopter-bérlete.
Hirsch ezért a hajléktalanokhoz fordult útbaigazításért. Térülnek-fordulnak, hátha hallanak valamit. Naprakészségüket mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a főpolgármester választás másnapján már benépesítették a bokrok alját. A demokratikus fordulat a maga életszagában jelent meg a főváros zöldövezetében. A kutyásokat ez a tény még a terminálnál is jobban megosztotta. A kőbányából bőségesen a patakpartra billencselt ormótlan, sziklányi kövek nem érték el az ingerküszöbüket, fegyelmezetten kikerülték, csak a kutyáik vizeltek elővigyázatlanul oda, mintha tudták volna, hogy errefelé nincsenek térfigyelő kamerák. És a patkányok is hadd szaladgáljanak háborítatlanul a patak partján. Nem akadt vállalkozó a lakossági bejelentésre. Hajléktalan-ügyben viszont már első nap panaszt tettek a kutyaszar iránt meglehetős toleranciát mutató, de az emberi ürüléktől ebeiket igen féltő gazdik.
Hirsch Jenő ezen szerfelett elgondolkodott. A harminc év alatt találkozott itt már mindenféle emberrel. Sokukat ő tanította meg reggelente köszönni, mint faluhelyen, a szembejövőnek. Szakított időt a kurta szóba elegyedésre, és nem bánta meg. A kamaszok azóta felnőttek, de ma is köszönnek neki. Hajléktalant is látott már jó néhányat. Ha józanok voltak, bár ez, sajnos, nem gyakran fordult elő, velük is szót értett. Vitt nekik teát és pokrócot a mínuszos teleken. Ennyire futotta az emberiessége.
Nem is várnak el többet, gondolhatta magában. Egészen jól elvannak.
Sok éve annak, hogy Hirschékkel szemben, a fák védelmében egy család fészkelte be magát. Nylonnal fedelet húztak maguk fölé, pár nap múlva az ágy, a komód is megérkezett. A komódon horgolt csipke, rajta muskátli. Onnantól Jenő érdeklődve figyelte őket. Az idős úr valahová eljárt, tán dolgozni, napközben a felesége a sparhelten főzött, és gondosan kitakarított minden nap. A gyerekek vasárnaponta, unokákkal együtt, meglátogatták őket. A kocsit volt hely bőven leparkolni a bokrok között. Aztán a család megebédelt és elköszönt. Soha egy hangos szó nem volt, csak a szeretet hangjai, gesztusai.
Aztán a nylonból a fákba kapott láng és a kivonuló tűzoltók véget vetettek az idillnek.
De Hirsch Jenő emlékeiben megmaradtak. Így hát nem csövesként nézett az új hajléktalan betelepülőkre sem, most is bizalommal volt irántuk, ám a terminál-kérdésben ők sem tudtak neki felvilágosítást adni. A patakparti bokrokban ugyanis nincs internet-csatlakozás.
P.S.: Azóta megfejtettem Hirsch helyett a terminál titkát. De nem árulom el. Jöjjenek, nézzék meg itt, a patakparton kerületünk új büszkeségét.
