Legújabb bemutatója, a „Mit tennél, ha ma meghalnék?”, amit rendezőként jegyez egy családi dráma. Hogyan talált rá a témára?
A Másik Oldal, (Farkas Róbert) és a Nézőművészeti Kft ( Gyulai Eszter) kértek fel, hogy közösen valósítsuk meg ezt a nagyon érzékeny társadalmi témát feldolgozó előadást. Egy hiperaktív kamaszfiú és az őt egyedül nevelő édesanyjának a története ez, amelyben bár kilátástalannak tűnő élethelyzetek merülnek fel, és megoldást sem igazán lehet rá találni, annyit legalább megtehetünk, hogy beszélünk róla, amivel talán a társadalom, és a mindenkori hatalom közönyét, és az előítéletességeinket próbáljuk leleplezni.
A darab felveti, hogy lehetséges-e egyáltalán jól szeretni. Mit gondol erről?
Előbb próbáljunk meg talán szeretni, és utána feltehetjük magunknak a kérdést, hogy jól vagy rosszul csináljuk -e. A valódi szeretet sokkal inkább folyamat, amikor a folyton változó előjelű történések kontextusában, a másikra tudunk figyelni, hogy a másikért szeressem azt, akit szeretek, ne magamért, és akár a történtek dacara is szeretni bírjak. És akkor meg nem beszéltem arról, hogy miféle formába tudom ezt önteni, hogy tudom kommunikálni, ki tudom-e fejezni, és persze szeretjük-e eléggé önmagunkat, hogy másokat is önmagukért szerethessünk. Az előadásban számtalan olyan helyzetbe keverednek a szereplők, ahol szinte lehetetlenné válik a szeretet, ők azonban ezt soha nem kérdőjelezik meg.
A Cafe Budapesten látott, illetve az egri kamaraopera-fesztiválon a hétvégén is műsorra kerülő „… és Echo” című produkciójának a műfaja viszont bábopera. Ezt hogy értsük?
Talán pontosabb a kamaraopera meghatározás, igaz tényleg nagy szerepet kap benne egy báb, de elsősorban az összművészetiségre, illetve a műfaji párhuzamok hangsúlyozására törekedtünk. A titka is ez ennek az előadásnak, hogy nem rivalizálnak egymással a műfajok, illetve nincsenek egymással alá-fölé rendeltségi viszonyban, inkább egyfajta műfaji szintézist alkotnak. A zene, a színészet, a báb, a költészet, a tánc, az ének és az opera mind párhuzamokat képesek alkotni, amely már csaknem éteri hatást kelthet.
Ez tudatos célkitűzés volt?
Az elején, amikor Vizin Viktóriával elkezdtünk mono operában gondolkodni, már efelé mentünk. Viktóriával együtt írtuk a librettót, amelybe többek között Weöres Sándor és Ovidius szövegeit is beemeltünk. Végig arra figyeltünk, hogy a műfajok kéz a kézbe kísérjék egymást. De előbb kérdezett rá a bábra. Ez a műfaj önmagában képes szintézist teremteni, ahol halott anyagok életre kelnek, lelket kapnak.
Megjelenik a meztelenség is a színpadon, de ebben az esetben a bábot meztelenítik le. Miért?
Ha egy élő testet meztelenítünk le a színpadon, ami egyébként tőlem nem áll távol, akkor a kontextussal nagyon óvatosan kell bánni, hogy ne csupán öncélú polgárpukkasztó eszközzé váljon. Egy báb viszont azonnal belevisz a lelki lemeztelenedésbe, ugyanakkor megrázóan utal a kiszolgáltatottságra, a megalázottságra, hiszen egy báb nem tud visszaütni.
Több korábbi előadásban ön is levetkőzött a színpadon.
Kaptam is támadásokat, miközben nem gondolom, hogy ez a XXI. században provokációnak számítana. Sohasem magamutogatásból vetkőztem a színpadon és nem azért, hogy érdekes legyen. Mindig a színpadi mű hitelét keresem és ha ehhez a meztelenségre van szükség, akkor miért ne élnék annak a szabadságával.
Mit tapasztal, a közönség mennyire nyitott a kortárs alkotások befogadására?
Egyre nyitottabbak a nézők. Erős figyelmet érzékelek. A kamaraoperánkat pedig gyakran úgy fogadják, mint egy festményt, szabadon merik engedni az asszociációikat és az érzéseiket,
A kultúrpolitikai változások, az előadó-művészeti tao megszüntetése, a függetlenek nehezebb helyzete mennyire hat ki az alkotói munkájára?
Szűkül a tér! A tao megszüntetése miatt kevesebb lehetőség jut a bátrabb műfajoknak. Az ember talál azért magának elszigetelt felületeket, ahol szabadon tud dolgozni. Sokszor hivatkoznak a közönségigényre, de szerintem ez ostobaság, én nem szeretném hülyének nézni sem a nézőket, sem önmagamat. A mostani rendszer a komfortszórakoztatás irányába próbál minket lökdösni.
Hogy lehet ez ellen védekezni?
A projektekre összeálló saját társulatommal pályázunk az államnál, nem az MMA-nál, hanem az NKA-nál és más helyeken. Még vannak felületek, még vannak lehetőségek. Kompromisszumként felvetődik az öncenzúra, de én ezzel a legkevésbé foglalkozom, a saját utamat járom. De nem tudok csak a saját kortárs művészetemből élni, ezért alkalmazott koreográfiákat is vállalok, illetve színházi előadások mozgásterveit is készítem, ezek szintén fontos részei az alkotói lényemnek.
Több műfajban dolgozik a kamaraoperától a musicalig. Hol a határa annak, hogy mit vállal el?
Szeretem ezt a csapongást. Egyik nap a Pál utcai fiúkat koreografáltam, a másik pillanatban Salamon Eszter táncosa vagyok, a darab egyébként decemberben látható majd Essenben. A szülővárosomban, Kőszegen készítettem egy szólót, amely személyes vallomás. A külföldi lehetőségek megmentenek attól, hogy csapdában érezzem magam! Jó elmenni, azért, hogy itthon se lássa annyira feketének az ember a saját életét.
Korábban az előadásaiban nyílt politikai gesztusok is szerepet kaptak. Ez már szinte eltűnt, miért?
Lehet, hogy előbb csináltam, mint kellett volna. Akkor azoknak az abszurditások megjelenítésének, amelyek mára hétköznapi gesztusokká váltak, még volt létjogosultsága. Kaptam is érte támadásokat. De sajnos az akkor brutálisnak tűnő gesztusaim mára nevetséges karikatúrákká váltak. Akkor érzékeltem valamit a világból, amelyre szerettem volna reflektálni, most már inkább befelé fordulok. A belső értékrendemet nem szeretném elveszíteni. Belül legalább nem kell kompromisszumot kötnöm.
Az önkormányzati választások után ön szerint várhatóak változások a kultúra, illetve a kultúratámogatás területén?
Kicsit fel lehetett lélegezni, és reménykedem. Bár az elvetemültség nem ismer határokat, talán most egy kicsit nehezebb lesz nekik félresöpörni.
