Nagyon régen történt, Olaszországban, amikor először utazhattunk körbe több európai országot egy előre megváltott, egy hónapos vasúti bérlettel. Ott álltunk Firenzében az unokatestvéremmel egy fagylaltos előtt, s először szembesültem azzal, hogy nemcsak csokoládé, vanília, puncs, karamell és citrom van a bádogtégelyekben, hanem ezernyi más íz, a pisztáciától az ananászig, a máktól a narancsig. A pultos fiú nem sokkal volt idősebb nálunk, de neki is elkerekedett a szeme, amikor azt kértem, az én adagomat ne egy vagy két ízből rakja össze, hanem mindegyikből kanalazzon egy leheletnyit a tölcsérbe, hadd kóstoljam meg valamennyit.
Ez az élmény idéződött fel bennem, miközben Tódor János új könyvét olvastam. Ízek, ám ezúttal nagyon is keserűek. A Menekültek, csicskák, közmunkások – Nemzeti Konzultáció hét tételben valójában öt riport és két szociográfia gyűjteménye, közös vezérfonaluk a nyomorúság és a kiszolgáltatottság. Egy ápolási otthonban gyanús körülmények között meghalt férfi, akinek verseit Tódor a könyv végén egyfajta tiszteletből idézi, s így még inkább besorolhatatlanná teszi a kötetet. Közmunkások, akik ki vannak szolgáltatva az őket irányító, s olykor kápóként viselkedő brigádvezetőknek. Rabszolgasorba kényszerített idősek, akiktől a nyugdíjukat elveszik, silány ételeket löknek eléjük, s van, hogy a hátsó udvarban, egy ólszerű építményben tartják őket egyfajta rabságban. Olyan szereplői a való világnak, akikről nem készül show-műsor, történetük nem eladható a nagyközönség számára, mert ez a közönség nem szereti látni az országnak ezt a részét, nem akarja érezni a penészes ruhák illatát, a rossz fogazat okozta bűzös leheletet, a zsúfolt szállók, szociális otthonok kipárolgását.
Tódor János olyasfajta részvéttel és érzékenységgel merítkezik meg ebben a világban, mintha nem is kívülről érkezne bele. Úgy lesz részese egy közösségnek – annak, amiről éppen ír –, hogy közben egyfajta szószólójukká is válik. Bulldog módjára brusztolja ki az információkat a hivataloktól, rendőrségtől, bíróságtól, nem engedi magát „lepattintani”, ha kilökik az ajtón, bemegy az ablakon, mindent leír, mindent dokumentál. Ez a részletgazdagság olykor talán fárasztja is az olvasót, nem egyszerű például az érpataki modelljéről elhíresült polgármester ámokfutását végigkövetni, de hát nem egyszerű maga a valóság sem, miért lenne az annak lenyomata.
Konok és szikár jelentés ez egy másik Magyarországról, láthatóvá téve azt, ami egy kényelmes élet csukott szemhéja mögül amúgy láthatatlan.
