„Senkit sem érdekelt, hogy filmet csináljon velem meg Bobbal” – mesélte Martin Scorsese legújabb alkotásának világpremierjén, a New York-i Filmfesztiválon. Pedig ha az Oscar-díjas rendező húsz vagy harminc évvel ezelőtt előállt ötlettel, amelyben Bob, azaz Robert De Niro a főszereplő, aligha kellett házalnia a hollywoodi stúdióknál. Ám ezúttal a filmipar nem látott fantáziát – tehát nagy bevételt – a produkcióban, más gyártó után kellett nézni.
Digitális ráncfelvarrás
A forgatókönyv Charles Brandt megtörtént eseményeket feldolgozó regénye alapján készült, és több mint fél évszázadon át követi maffiózó hőseinek sorsát. A címszereplő „Ír”, Frank Sheeran az öregek otthonában emlékezik vissza életére. Ez sajátos probléma elé állította a film készítőit: ugyanazok a karakterek huszonévesen és hetven fölött is felbukkannak a történet folyamán. Megoldás lehetett volna a kettős szereposztás, ahogyan például a Keresztapa második részében az öreg don Vito Corleonét Marlon Brando alakítja, ugyanőt fiatalon De Niro. Vajon ki játszhatná el De Niro karakterét ifjan? Scorsese arra jutott, hogy csakis maga De Niro – digitálisan megfiatalítva.
A szupermodern ráncfelvarró videotrükk, a „de-ageing” technológia furcsamód éppen abban segített, hogy a rendező igazi, régi vágású gengszterfilmet készítsen. A munkálatokat végül a Netflix finanszírozta – az online médiaszolgáltató és produkciós cég bízik abban, hogy internetes terjesztői hálózata révén hasznot hajt eddigi legnagyratörőbb, 159 millió dolláros beruházása. A rendező kifejezett kérésére a film moziban debütál, még ha korlátozott vetítésszámmal is, mert csak így jogosult az Akadémia díjaira. Magyarországon november 21-től vetítik. Pár nappal később már „rendeltetési helyén”, a neten tekinthetik meg az előfizetők – odahaza, fotelból.
Parádés a szereposztás, pedig komoly feladat volt összetrombitálni a régi gárdát. Joe Pesci már húsz éve befejezte a filmezést, azóta csak néha, saját örömére színészkedik. „Nem volt könnyű rábeszélni” – mondja Scorsese. Talán az győzhette meg, hogy ezúttal don Russell Bufalino szerepében egészen más figurát formálhatott meg, mint amit megszokott. Rendre durva, agresszív nehézfiúk jutottak neki – most viszont visszafogott, a háttérből manipuláló főgengsztert alakít. A harmadik nagy szerepet Al Pacino kapta, akinek ez az első közös munkája Scorsesével. Harvey Keitel viszont már 1967-ben forgatott az akkor még kezdő rendezővel, ő most sem maradhatott ki a stábból.
Ki ölte meg Kennedyt?
A megfilmesített regény címe (I Heard You Paint Houses) szabad fordításban annyit tesz: „Úgy hallom, szobafestést vállal”. Ez a kódolt jelbeszédre utal, amely az amerikai alvilágban terjedt el a múlt század derekán. A lehallgatástól tartó gengszterek és megbízóik „szobafestő” gyanánt bérgyilkosról alkudoztak. A film kulcsjelenetében a korrupt, hataloméhes szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa (Al Pacino) ezzel a mondattal fordul Frankhez. „Igen, és az asztalosmunkát is megcsinálom” – hangzik a frappáns válasz. Vagyis a hullát is eltünteti – nyugtázzák a felek egyetértő szicíliai mosollyal.
A film a legjobb hagyományokat követi, amikor a történet hátterében tablóképet rajzol a korszak Amerikájának társadalmáról. Frank teherautó-sofőr, aki katonaként, a második világháborúban tanul meg hidegvérrel ölni, és ez a tudás utána eladhatónak bizonyul odahaza, békeidőben is. Az ad neki esélyt a felemelkedésre, hogy az alvilág alattomosan beszivárog a politikába. A cselekménybe beleszőtték a Kennedy elnök elleni merénylet (1963) szálait is, hiszen a rejtélyes gyilkosság, mindmáig homályos részleteivel szinte kiált ezért.
A gengszterfilmek nagyjait azelőtt gyakran bírálták, amiért hőseiket túlságosan is „emberközelbe” hozzák. Idealizált, romantikus képet festenek alvilági figurákról, mintha megfeledkeznének arról, hogy valójában gátlástalan gyilkosokról, alávaló bűnözőkről van szó. Indokoltnak tűnt ez az észrevétel a Nagymenők (1990) esetében, amelyet Scorsese pályafutásának csúcspontjaként tartanak számon (a hat Oscarra jelölt mozi főszereplői De Niro, Pesci és Ray Liotta). Scorsese ezúttal biztosan nem esik ebbe a hibába, Az ír figurái cseppet sem tűnnek rokonszenvesnek vagy irigylésre méltónak.
Lassan, tűnődve
A műfaj klasszikusa, a Keresztapa – a rend kedvéért – nem Scorsese alkotása. Egy másik olasz-amerikai rendező, Francis Ford Coppola vitte filmre Mario Puzo regényét (1972), habár először Sergio Leonét kérték fel a feladatra. A trilógia folytatása, a Keresztapa 2. (1974) az első olyan film, amelyben a két nagy, De Niro és Al Pacino is játszik. Közös jelenetük azonban nincs, mert – ahogy már említettük – a történet két különböző idősíkjában szerepelnek, az előbbi a múltban, utóbbi a jelenben. Kivételes mozi ez azért is, mert nem sok olyan filmet ismerünk, amelyikből a „kettő” emlékezetesebb, mint az „egy”.
Az Irishman forgatókönyvétől valószínűleg a történet hossza riasztotta el Hollywoodot. Scorsese nagyon lassan – úgy mondja, a saját ritmusában – mesél, és ennek eredménye egy a határokat feszegetően hosszú, 209 perces (három és fél órás) filmdráma. Hogy miről szól? A rendező szavaival: „Hatalomról, szeretetről, árulásról és végül arról, hogy milyen árat fizetsz azért, ahogyan éltél.” Ez utóbbi pedig már az öregedés, az elmúlás problémája, ami érezhetően foglalkoztatja az alkotókat. De Niro jegyezte meg, hogy ezt a szereplőgárdát már aligha lehetne összehozni még egyszer.
A sztárok megöregedtek, változott a világ is. Nem kedvez a hagyományos maffiatörténeteknek. Gengszterek persze manapság is léteznek, de sokszor kifinomultabb – és kevésbé látványos – módszerekkel dolgoznak, mint az ötven-hetven évvel ezelőttiek. Hogy ihlet-e majd klasszikus filmeposzokat, mondjuk, a cyberbűnöző ördögi figurája, csak találgatni lehet. Ha igen, arra viszont fogadni mernék, már nem a mozivásznon, hanem a „fekete tükörben”: laptopok és okostelefonok képernyőjén.
