Hattól tizennyolc éves koráig lakott családjával a régi Népstadion toronyépületében Vatiné Bozóky Éva, aki a Népszavának adott interjúban elmondta, fantasztikus volt ez az időszak az életében, amire mindig szívesen emlékszik vissza.
– Hány szobás volt a lakás a Népstadionban, és hányan éltek benne?
– Négy szobában négyen éltünk: a szüleim, az öcsém meg én – válaszol Vatiné Bozóky Éva.
– Négyzetméter?
– Százharminc.
– Ötvenháromban kevesen lakhattak Magyarországon ekkora otthonban!
– A Népstadionban négy család élt. E szerencsés famíliák egyike a miénk volt.
– Hogyan kerültek oda?
– A stadion megnyitásakor apukám lett a karbantartó műhely vezetője. Egyúttal gondoskodnia kellett a hangosításról is. E kettőhöz járt a szolgálati lakás.
– Melyik oldalon volt a stúdió?
– Az otthonunk... Pardon, a toronyépület felől. Ahol mi, gyerekek tébláboltunk meccsnapokon a sorra érkező nagyok között.
– Valamennyi extraklasszist személyesen ismerte?
– Mindnyájukkal találkoztam, az biztos.
– A stadion volt a játszótere?
– Akár az is lehetett volna, de társaimmal jórészt a szoborkertben labdáztunk. S telente a C szektornál szánkóztunk, mert ott húzódott a legjobb lejtő az alsó karéj tetejétől a földszintig. Nyaralni pedig a tatai edzőtáborba mentünk, mivel az is a Népstadion és Intézményeihez tartozott.
– Ha levelet küldtek önöknek, a feladó mit írt rá: Bozóky Imre és becses családja, Népstadion?
– Talán így is megkaptuk volna. Ám a címünk az Istvánmezei út 3. szám volt. Utóbb egy másik Bozóky Imre is otthonosan mozgott a stadionban, de az ezredforduló környéki labdarúgó-szövetségi elnökkel nincs családi – és egyéb – kapcsolatunk.
– Minden meccset megnézett?
– Nem mulasztottam egyet sem a tizenkét év alatt, amelyet – hattól tizennyolc esztendős koromig – a Népstadionban töltöttem. A kettős rangadókért kiváltképp odavoltam.
– Miért éppen azokért?
– Nem is tudom. Talán a dupla élvezet miatt.
– Kislányként nem félt a hatalmas tömegtől?
– Nem, pedig rengetegszer nyolcvan-száz ezer szurkoló tolongott a tribünökön. Ma jobban tartanék ötezer nézőtől. Még ötszáztól is.
– Ki volt a kedvence a megannyi hajdani híresség közül?
– Albert Flórián, Fenyvesi Máté, Szepesi György. A legendás rádióriporter azért került e sorba, mert nemegyszer bejött hozzánk tévét nézni.
– Mit adtak olyankor a televízióban?
– Meccset, mi mást?
– Miért ért véget a Bozóky-gyerekek számára a zuglói paradicsom?
– Mert édesapámat kinevezték a Magyar Rádió üzemgazdasági osztályvezetőjévé, így már nem járt neki a szolgálati lakás a Népstadionban. Tréfásan akár azt is mondhatnám, hatvanöt nyarán Louis Armstrong búcsúztatott bennünket a kilencven ezer nézővel zsúfolt arénában...
– Hello, Dolly; bye, bye, Évi?
– Az utóbbitól egyáltalán nem voltam boldog. A Rózsa utcába költöztünk, de a stadiontól nem szakadtam el teljesen: visszajártam jegyszedőnek. Már anyukám is az volt, és tinédzserként magam is végezhettem efféle diákmunkát. A mama a fülkék valamelyikében árusította a belépőket – ha azok nem fogytak el elővételben –, én pedig a II-es szektor bejáratánál ellenőriztem a tiketteket, alkalmanként harmincnégy forint fizetségért.
– Egész életében a Népstadionban kereste a kenyerét?
– Nem. A felnőtt korom tekintélyes részét a Gyógyszerkutató Intézetben töltöttem vegyésztechnikusként. S amikor arról meséltem, hogy annak idején a Népstadionban laktam, mindenki sült bolondnak nézett.
– Kimegy az újjáavatásra?
– Mégpedig a férjemmel, akivel negyvennégy éve vagyunk együtt. (Vati Sándor, a ház ura feltűnően hasonlít az egykori gólkirály Deák „Bambára” – a szerk.)
– A párja szurkoló?
– Amióta fiaink az MTK-ban kezdtek futballozni, kék-fehér drukker.
– Ön mégis Albertet, Fenyvesit emlegette...
– Amikor megismerkedtünk, már egyikük sem játszott. Albert egy évvel azelőtt vonult vissza, hogy hetvenötben összejöttünk.
– Tud mindent!
– Ha egyszer ott nőttem fel, ahol felnőttem...
– Izgatott most, hogy hatvanhat esztendő után átélheti a Népstadion második megnyitóját is?
– Nagyon. Elvégre úgy készülök, mintha évtizedek elteltével újra hazamennék.
