Egyszerre volt sajnálatra méltó és ijesztő Erdogan török elnök minapi látogatásakor a rendőrség és a hatalom azon tétova igyekezete, hogy a középső ujjukat felmutató tüntetőket „elhallgattassa”. Amikor az elnöki konvoj a Margit körúton elhaladt a Gül baba türbéje felé, sokan – ahogy az eseményről készült videóban látszik – ezt az egyezményes jelet használták véleményük kifejezésére. A tiltakozók rájöttek, hogy a kiabálás nem ér célt, a takarodj, a mocskos vagy a népirtó szavakat a kormány vendége úgysem értené, a molinók és a táblák meg a sötétben nem látszanak. Így, logikusan, maradt az ujj.
A rendőrök zavarodottsággal kevert tétlenséggel és időnként feszültséggel kísért szorongással szemlélték az akciót, de a visszafelé útra megszületett az autokrata rendszerek közös mesterterve: amikor a delegáció jött le a Rózsadombról, két rendőrségi mikrobusszal álltak keresztbe a tömeg elé, kitakarva ezzel az embereket, illetve eltakarva előlük a vendéget.
Valamit tenni kellett Orbánéknak, hiszen előző héten Putyin elnök konvoja futott bele egy olyan férfiba, aki a középső ujjával üzent. Őt egy civil ruhás rendőr beszélte le gyorsan erről, a Terrorelhárítási Központ pedig éppen lapunknak tette egyértelművé azt az álláspontját, miszerint ők azért vannak ott, hogy az általuk védett személy „életét, testi épségét, méltóságának megőrzését” biztosítsák. Az első kettőt lehet érteni, a harmadikat nehezen, hiszen a méltóságot nem a demonstrálók elhallgattatása őrzi meg. Sőt. Ráadásul ahol a kéz (ujj) mozdulat biztonsági kockázat, ott a tapssal vagy az éljenzést kifejező integetéssel is óvatosan kell bánni.
A kritika viszont mindig utat tör magának egy olyan országban, ahol évek alatt egyre szűkebbre szabták a szabadságot. A Fidesz átírta például a gyülekezési törvényt (tavaly betiltottak egy Orbán-Erdogan találkozó elleni tüntetést az MTA székházánál, miközben néhány méterrel odébb engedélyeztek egy Erdogan melletti szimpátiatüntetést), szigorították a sztrájktörvényt (jogszerűen csak akkor lehet a munkát beszüntetni, ha van egyezség az elégséges szolgáltatásról, ami viszont a legritkábban fordul elő), és már egy parlamenti táblafelmutatásért is szigorú büntetés, illetve a „szemléltető eszköz” erőszakos elvétele jár. Miközben az állami és a propagandamédiában nincs semmilyen ellenvélemény, a hivatalokban büntetik azt, aki beszél, a tanárok nem nyilatkozhatnak (legutóbb azt tiltották meg nekik, hogy a saját fizetésükről beszéljenek, miután egyre több pedagógus mutatta meg táblákra írva, milyen vállalhatatlanul keveset keres), a közérdekű adatokat pedig a hatalom a jogerős bírósági döntések ellenére is rejtegeti.
Ezekben az esetekben a kormánypárti hozzáállás és reakció pontosan ugyanazt a mentalitást tükrözi, mint a keresztbe álló rendőrségi mikrobuszoknál: elrejteni, eltitkolni, elhallgatni vagy ha kell, elnémítani. A tiltakozás-elfojtás evolúciója folyamatos. De ilyenkor új reakciók születnek, és válhat akár a középső ujj is a (vélemény)szabadság szimbólumává.