November negyedike hetében semmi meglepő sincs azon, ha egy miniszterelnök arról beszél, hogy „csapataink harcban állnak”. Persze ez egy egészen más korszak, más a helyzet is, mint 63 éve volt, s Orbán Viktor sem szó szerint értette ezt. Péntek reggeli szokásos rádiószózatában – Budapestről beszélve - csak azt nyújtotta, mi (régóta) lényege. Újra érzékeltette, hogy nem hagyja magát, itt annak kell történnie, amit ő – vagyis a kormány – akar és jobb, ha mindenki (értsd: az új főpolgármester is) beáll a sorba.
Kissé árnyalja ugyan változatlan világképét, hogy elismeri, a kormánypártok jelentős veszteségeket szenvedtek az októberi önkormányzati választáson. Tehát – teszi hozzá – az ellenzéket komolyan kell venni. Ám amikor azt hihetnénk, hogy lám, kész felfogni a realításokat, mindjárt vissza is rángat saját valóságába. Ahol az ellenzék diktatúrásdit játszik, vagyis azzal vádolja őt, hogy teljhatalomra tör, oszt' jónapot. Majd mindjárt közli is, hogy az utóbbi kilenc év azért lehetett a főváros aranykora, mert a főpolgármester meg tudott egyezni a kormánnyal – azaz vele – a fejlesztésekről.
Ha ebből nem ért Karácsony Gergely, arról már a miniszterelnök nem tehet. És Orbánnak megnyugtató lehetett, hogy az új főpolgármester „méltó módon viselkedett” szerdai találkozójukon. Noha azt azért nem lehet elfelejteni, hogy vele „visszatértek a régiek”, vagyis sok olyan baloldali politikus pozícióhoz jutott, akivel a kormányfő szíve szerint már rég végleg leszámolt volna. Ám nincs mit tenni, el kell viselni ezt a szörnyű terhet, s azt, hogy ők állnak Karácsony mögött, amikor meg kell vele állapodni a továbbiakról.
Ne legyenek kétségeink, a miniszterelnök sajátos világképe, amelyhez egy egész országot, s benne a nemzet fővárosát is igazítani akarja, mit sem változott. És alig várja, hogy tovább harcolhasson.