Amerikából Siófokra és a II. világháború utáni időkből Magyarország 1990-es éveibe került át Tennessee Williams 1947-ben írt darabja, A vágy villamosa. A rendszerváltás eufóriája utáni állapot a csalódás apátiájába csap át, ami elhúzódik a mába, nő az elkeseredettség, a gyűlölet, ez totálisan szétmarhatja a családi kapcsolatokat is. Erről regél a a székesfehérvári Vörösmarty Színházban bemutatott, magyar környezetbe, Siófokra telepített dráma, ami ebben a verzióban A vágy nevű villamos címet kapta, és a budapesti Nemzetiben is vendégszerepelt, Bagó Bertalan erőteljes rendezésében, Hamvai Kornél fordításával, Tucsni András dramaturgi munkájával.
Eléggé szűkös nappalit látunk, meglehetősen testközelből. Vereckei Rita olyan hosszúkás, pástra emlékeztető színpadot tervezett, amit két oldalról körbeülünk, mint egy bokszmeccset. És átvitt értelemben bokszmeccs az, amit a szereplők vívnak egymással. Nem ritkán kiütésre játszanak, a másik kikészítésére. A látszatbékét, a színleges családi nyugalmat, barátokkal, haverokkal, kockázással, sörözéssel, évődéssel, megzavarja az eredetiben Blanche, ezúttal Ilona érkezése. Tóth Ildikó ahogy megjelenik, már az ellentétek emberét formázza. Érzékeny úrinőt ad, a jómód látszatát keltve drágának látszó cuccokban pompázik, amikről azért eléggé lerí, hogy közel sem annyira finom holmik. Mint egy primadonna, olyan hatásosan magára vonja a figyelmet. Meglehetős magabiztossággal állít be, de időnként megremeg a hangja, olykor elbátorodnak a gesztusai, az önajnározó mosolya villanásnyira merevre vált, az arckifejezése riadtra, hogy aztán ismét teljes, energikus, határozott pompájában ragyogjon, megjátszottan is parádézzon. Azon nyomban látszik rajta, hogy nagy színjátékos ő, vérbeli kaméleon, aki tud szűziesen szendének, disztingváltnak is mutatkozni, igazi, veszélyes nősténynek ugyancsak, de közben az álca alatt ott a megrettent, kudarcokkal teli, zsákutcába jutott, kétségbeesett ember, aki nagyzolással, fontoskodással, fennhéjázással, kényeskedő affektálással igyekszik leplezni mennyire kiúttalan helyzetbe került, tanácstalansága milyen kétségbeejtő.
Önkéntelenül is felkavarja az állóvizet, ami talán fölül tisztának tűnhetett, de azzal, hogy váratlanul megjelenik, sőt tanyát akar verni itt, felkavarja a vizet, aminek a mélyéről kiderül, hogy meglehetősen zavaros. Ilona húga, Csilla - Varga Lili szintén elsőrendű alakításában -, akinél megtelepedni akar. Tépik egymást a férjével, Józsival, miközben a totális társadalmi különbség dacára igencsak összemelegedtek. Ilona és Csilla eredetileg svábhegyi, jómódú úrilányok. Mindketten lecsúsztak. Az idősebb testvér tanárnőként dolgozott Székesfehérváron, de voltak zavaros férfiügyei, még a tanítványát is megkörnyékezte. Alkoholista lett, lepusztult idegállapotban, menedékért rimánkodva, mégis nagyzolva érkezik a testvéréhez. Aki viszont alapvetően jól érzi magát ebben a származásától fölöttébb eltérő környezetben, az egyáltalán nem entellektüel, nem művelt férje mellett, aki a barátaival lényegében kocsmát csinál a házukból. Piálnak, pénzben kockáznak, kivilágos kivirradtig. Vaskosan ugratják egymást. Nem állítható, hogy emelkedetten társalognak. A társaság egy másik párja Herceg és Irma, Sághy Tamás és Kiss Diána Magdolna, tépik egymást rendesen, önérzetesség és megaláztatás keveredik, ordibálás fajul tettlegességig. Szép kis televény ez az egész. Életkép Magyarországon, feltépett idegekkel, sértődöttséggel, támadással és védekezéssel, húsba vájó fájdalommal, örökös vágyálmokkal, elkeseredettséggel, depresszióval, elvágyódással, nyughatatlansággal, kétségbeesett boldogságkereséssel, reménytelenséggel határos reménykedéssel, kényszeres cselekvésekkel. Abszurdba hajló jelennel, kilátástalan jövővel. Az abszurd szituációk, miközben akár lidércesek is, persze röhejesek, sokat lehet nevetni, de közben azért el-elszorul a torok, lúdbőrözik a hát. Sajátos „csendélet” ez. Vagy tán azt is mondhatnám, hogy „hangosélet”, hiszen a szereplők igen gyakran emelik fel a hangjukat, szakad el náluk a cérna, ami a decibelek jelentős növekedésével is jár. Ilona férje, a lopott autókat buheráló Józsi, Kádas József alakításában, afféle kishal, aki tudja, hogy komolyabb ügyletekkel, például olajszőkítéssel, megütné a bokáját, jó neki ez a kis virbli, nincsenek különösebb igényei, elvan ezzel. Ami kell neki, megszerzi, tisztában van vele, hogy nem fajsúlyos kaliber, de önérzetes kakas a maga szemétdombján. A primitív módján férfiasság árad belőle, határozottság, vad elszántság, zsigeri érzékiség, feltehetően sok olyan tulajdonság, ami Ilonának imponál, és nem találta meg korábbi kapcsolataiban, a kikent-kifent aranyifjakban. Csilla, aki már jól láthatóan terhes, igyekszik villámhárító lenni a nővére és a férje között, akik erősen irritálják egymást. Röpködnek a gunyoros megjegyzések, fullánkos beszólások. Ádázak, gyilkosak a nézések.
Kricsár Kamill kis balek autófényezője telitalálat, sóvárgó pillantásokat vet Ilonára, számára ő nagy, kívánatos nő, akit feleségként is repesve elfogadna, de hát, bár Ilonának is szüksége lenne rá, hogy szabaduljon a magánytól, borzad tőle, lenézi, akarná is némiképp, de valójában mégsem, és ez kínos szituációk forrása. Adódnak dermesztő, feszült csendek, amikor érezhető, hogy mindjárt elszabadulnak a pusztító indulatok. Felhorgadások és viszonylagos megbékélések váltják egymást, ha úgy tetszik, por került a gépezetbe. És nyilvánvaló, hogy ezt előbb-utóbb kegyetlenül eltávolítják ahhoz, hogy legalább a felszínen ismét nyugalom lehessen. Ha nem is olyan szó szoros értelmében való közösségi gyilkosságnak vagyunk a tanúi, mint Dürrenmatt klasszikussá vált darabjában, Az öreg hölgy látogatásában, de a hathatós lélektani hadviselés, a nem kívánatos személy sunyi eltávolításának szemléletes természetrajza felér egy valós kivégzéssel.
A vágy villamosa most az elfojtott és kitörő indulatokkal, a boldogságsóvárgással, mások tönkretételével, valahogy fölöttébb korszerűnek hat, szinte benne van a levegőben. Tavasszal a Nemzetiben vendégszerepelt vele a híres Berliner Ensemble. Meglepően meredeken lejtős színpadon játszottak a színészek Michael Thalheimer merész rendezésében, ezzel is érzékeltetve a gyors lecsúszás folyamatát. Dés László pedig balettzenét írt Williams darabjához, amit Venekei Marianna koreográfiájával remek, ámde ritkán játszott előadásban mutattak be az Erkel Színházban. A kilátástalanság, a sivár létből való kitörés vágya, a hamvába fúlt remény, a boldogság soha el nem érhető kék madarának kergetése, fájdalmas élmény. Ezt tárja elénk a székesfehérvári Vörösmarty Színház kiváló társulata.
