Idén száz éve, 1919 őszén született a Horthy Miklós nevét viselő rendszer, s 75 éve, 1944 október-december közt ért véget az ország egészén. E rendszernek, bár nem szándéka, de felelős következménye volt mintegy nyolcszázezer állampolgár halála, az ország vagyonának, eszközeinek 50- 60 százalékos pusztulása. Amivel pedig legitimálni próbálta magát - a korábbi területek visszaszerzésével -, annak ellenkezőjét érte el: az új békeszerződés megerősítette a vesztes határokat, megtoldva kemény jóvátétellel. Szívesen elfelejtik viszont, hogy a 25 éves Horthy-korszakot és a féléves nyilas toldalékát nem kommunista rendszer, hanem többpárti, parlamenti demokrácia váltotta le, követte három évig. A békeszerződés parlamenti vitájában, 1947-ben mondta Kéthly Anna: „a magyar köztársaság fizet azért, amit elődei csináltak”, hozzátéve: „nincs többé egymással számadásunk és ki kell lépniök az ország életéből”.
Kéthlynek igaza volt, de tévedett. Az egy év múlva létrejövő szovjet típusú diktatúrát is letudva, az 1990-es rendszerváltással nem egyszerűen a demokrácia tért vissza, hanem más is megkezdődött: az 1945 előtti Horthy-rendszer felmentése, feldicsérése és legitimálása. A kommunista diktatúra által törvénytelenül elítélteket - helyesen - rehabilitálták, azonban mentesítettek, máig nem közölt magas számban, háborús bűnösöket, náci kollaboránsokat. A Kormányzónak rendezett dísztemetést magánjellegűnek nevezték, bár a fél kormány ott tisztelgett, utána pedig sorra jöttek a rehabilitáló döntések, köztéri jelképek. A doni katasztrófát, a hadsereg és a polgári lakosság háborús feláldozását nem súlyos felelősségnek, hanem hőstettnek állítják be.
Az 1956-os forradalom megerősítette a szakítást a Horthy-korszakkal, s a folytonosságot az 1948-ban megdöntött demokráciával. Az 1990-es alkotmány is még köztársaság-elvű, bár a királyság címerét sokatmondóan visszahozták. A 2012-től hatályos Alaptörvényben azonban – egyéb viták mellett alig észrevehető - változás látható. Kivágták a történelmi folytonosságból Kéthly, Bibó István és a többiek köztársaságát, a három éves demokráciát, ugyanakkor „visszaállították” a mai rend és a Horthy-állam közti „történelmi” jogfolytonosságot. Már ezért is tudni kell, milyen rendszerrel került így rokonságba a mai államfelfogás.
Megfordított világháború, párhuzamos királyság
Az Alaptörvény számos jogtételt tartalmaz, amely formájában megfelel a jelenlegi kor normáinak, mint pl. a jogegyenlőség, az egyenlő választójog, vagy - bár csak névleg deklarálva - az állam és egyház különválasztása. Az összes jogi tételt azonban alárendelik egy bizonytalan, meghatározatlan tartalmú párhuzamos normarendszernek, az ún. történeti alkotmánynak. Az Alaptörvény minden rendelkezését „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Ahogy a középkorba nyúló történeti alkotmánynak, úgy „vívmányainak” mibenlétét sem közlik, az válogat benne, akinek hatalma van rá.
A Velencei Bizottság, mint mértékadó jogtudós testület aggodalmát fejezte ki a sokféleképpen értelmezhető és sokszor változó múlt ilyen beömlesztése miatt. Udvariasan, az így előálló jogi bizonytalanságra hívta fel a figyelmet, s nem részletezte a kétes példákat, például Szapolyai, Metternich, vagy a Horthy-kor egyes dolgait. Hiába volt azonban az udvarias figyelmeztetés.
Hadd jegyezzem meg: Magyarországnak ezeréves állami léte és folytonossága van, amire jogosan büszke. A most hatalmon lévő felfogás szerint azonban Szent István, sőt a vérszerződés óta van egy bizonyos, a korokon keresztülfutó történeti alkotmány is, ami ma is érvényes. Ennek tartalmát azért sem közlik, mert a sok és alapvető társadalmi, közjogi változás miatt ezt nem lehet igazolni, 1945-ben pedig megszűntek a rendi jogintézmények, s 46-ban a királyság is. Az 1919-45 közti ellenforradalmi rendszer közjoga különbözött az előző, az 1867-es monarchia toleránsabb rendszerétől, majd pedig kifejezetten ellentétes volt az 1945 utáni demokratikus törvényekkel, és az 199o-es rendszerváltó alkotmánnyal.
Mindezt átugorva, a jelenlegi Alaptörvény mégis összeköti önmagát az 1944 márciusig uralkodó állapottal. „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését” - mondja a Preambulum és méltatja „hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát”.
Arról a vitákban keveset hallani, hogy ez milyen tévedéseket, torzításokat hordoz:
a) Az 1945-48 közti rendszert, mely a Nyugat által is elismert, bár korlátozott demokrácia volt, s amely valóságos szakítást jelentett a náci-fasiszta tengelyszövetséggel, egybemossák ellentétével, az 1944-es náci-német megszállással.
b) Összekeverik továbbá ezt a demokratikus köztársaságot az őt 1948-ban megdöntő proletárdiktatúrával, alkotmányos törvényeit a Sztálin-Rákosi-féle népköztársasági fordulattal.
c) Így el lehet tüntetni a jogtörténetből, illetve a történelemből a Horthy-rendszer megszüntetésének alkotmányos tényeit, beleértve az 1945-ös első, arányos rendszerű, és nemzetközileg is elismert választást. Egészen 1944-ig terjedően, a háborús Hitler-Mussolini tengelyhez kötő, illetve a vallási, faji, rendi megkülönböztetést tartalmazó törvényeket, a rendszer legfontosabb döntéseit ismét akár legitimnek lehet tekinteni, a folytonos történeti alkotmány részének.
d) Az Alaptörvény a magyar állam történetéből 46 évet tüntet el olyan címen, hogy ezalatt megszállás volt és hiányzó szuverenitás. Előtte viszont érvényes (történeti) alkotmányosság. Valójában egyszerű iskolai ismeretekkel is megállapítható, hogy Magyarországon az 1867-es kiegyezésig, 340 évig török, illetve Habsburg megszállás volt. Az állami szuverenitás azután is erősen korlátozott volt 1918-ig, illetve Horthy alatt is 1927-ig, ameddig az antant katonai ellenőrzése tartott. Az 1945 előtti, állítólag szuverén és alkotmányos folytonosság tehát legalább 400 év tekintetében sántít. Folytonos azonosság azonban a többi korban sem volt. Találunk váltakozva nemesi adómentességet, röghözkötést, törvényes asszony-fenyítést, és nagyszerű 1848-at, majd annak durva leverését, és így tovább. 2011 óta pedig egyszerre létezik a meggyengített köztársaság, ahol az államformát is elhagyták az állam nevéből, és vele párhuzamosan több száz évi királyság, rendiség, mint föléje rendelt „értelmezés”. A keresztény kultúra kötelező védelme például utalhat a két háború közti ideológiára, a megosztó keresztény-nacionalista rendszerre is.
Tételes bűnvádak és elfedések (1919-1944)
Az Alaptörvény első változata után egy évvel szükségesnek látták egy részletes felsorolás - az U) cikkely - beiktatását - a kommunista pártnak, illetve vezetőinek a diktatúra idején keletkezett politikai és büntető felelősségéről. E cikk kimondja azt is, hogy a korszak felelősségének részletes feltárása és ismertetése szükséges. Feltűnhet azonban, hogy a törvény nem szól az 1945 előtti Horthy-rendszernek és vezetőinek - az előbbiekkel hasonló típusú, vagy eltérő, de súlyos bűnökben való - felelősségéről. Nem szólnak ezek lajstromáról, szükséges feltárásáról.
Rövid, félmondatos utalás van arra, hogy nem évülnek el „a nemzeti szocialista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök” sem. E kifejezés feltehetően csak a hathónapos nyilasrendszerre és az 1944-es náci-német megszállásra utal. Fentiekből is kitűnik, hogy az 1919-cel kezdődött ellenforradalmi rendszer priuszának tárgyilagos tisztázása a rendszerváltás utáni jobboldaltól nem történt meg (hiszen az nem volt „nemzetiszocialista” diktatúra.). Különösebb bátorság e kérdésben a rendszerváltó liberális baloldalon sem volt, hiszen a futószalagon felmentő-rehabilitáló folyamatokban ők is részt vettek.
Az utóbbi években, lelkiismeretes történészek, közírók, és nem utolsósorban átélő tanúk írásművei, vitafórumai alapján mégis összeállhat egy valós kép. Segít, hogy már 1919 nyarától kezdve, nemcsak a „nemzet megmentőit” legitimáló legendák születtek, hanem életek kockáztatásával készült jegyzőkönyvek is a jogsértésekről, majd 45 és 48 között, akkor még friss jegyzőkönyvek és tanúvallomások százai a háborús embertelenségekről. A legutóbbi években a Wallenberg Egyesületben lezajlott, rendszerezésre is törekvő viták, a magyar megszálló csapatokról szóló könyvek, vagy Hóman Bálint ügyének vitái is sok mindent előhoztak.
A jobboldali felmentő irányzat időnként kideríti, hogy nem is volt felelős rendszer, csak „korszak”. Valójában már 1919-ben létrejött a hatalmi rend az erőskezű Fővezérrel, leválthatatlan dzsentri-nacionalista kormánytöbbséggel, befolyásos tisztikarral. Majd pedig, 1944 októberéig, már a német megszállás alatt is, a Kormányzó és kinevezettjei voltak kormányon, hoztak döntéseket.
A felmentő és legitimáló történetfestés is már a születéssel kezdődik és folytatódik. Eszerint a szegedi sereg Vezére, majd Kormányzó védte az országot, területét, a szuverenitást és a rendet, a két (ezúttal is összemosott) forradalommal, és az antanttal szemben. A valóság pedig az, ami több hangsúlyt érdemelne: az ellenforradalom kormánya és serege éppen az antant védelme alatt nőtt fel dél-magyarországi szülőhelyén. A területcsonkításokat visszautasító demokratikus koalíciót az antant hatalmak ultimátumai megbuktatták, majd 1919 augusztusában, a kommün bukása után az antant képviselői a demokrácia visszaállítása helyett Horthyt, az antidemokrata, katona uralta királyságot választották. Így biztosították a trianoni békediktátum elfogadását, amire Károlyi Mihály nem volt hajlandó. A propaganda, egészen napjainkig, a felelősséget hamisan megfordította, s mindenért a sikertelen, de becsületes Károlyit és a demokratákat okolta. Horthy legális államfő lett, legitimációja, mellyel népszerűsítették, viszont hamis.
A hosszú életű rezsim gazdasági és kulturális eredményeiről és negatívumairól oldalak ezreit írták, az élet és a jog tömeges sérelmeit azonban nem lehet ezzel „egyensúlyba” állítani. A gyülekező tények, források alapján, (nem teljes felsorolásban) a felelősség következő csoportjai rajzolódnak ki:
Tömeges fehérterror (1919-22)
A Fővezér (később Kormányzó) bizalmas körébe tartozó, általa küldött tiszti különítmények, az újabban megismert források szerint 1000-1200 közti számban öltek meg ellenállást nem tanúsító baloldaliakat és zsidó civileket. ( Csak a terror első hónapjában megölt 300 áldozat azonosításáról számoltak be nemrég a Clio Intézet kutatói.) Ehhez járul 1922-ig a bántalmazottak, és internáló táborokba gyűjtöttek többezres száma. Az atrocitásokról jegyzőkönyvek, tanúvallomások százai születtek, egy-egy esetről két vagy több jogvédő szervezetnél is találunk adatokat.
Horthyék hivatkozni tudtak arra, hogy előzőleg a kommün alatt vörös terrorcsoportok megöltek mintegy 400 fegyvertelen gazdát, tisztviselőt (100-150 fő fegyveres harcban esett el). Különbség, hogy a fehérek jóval nagyobb számú áldozata még békés engedetlenséget sem tanúsított. Azokkal szemben, akik elkövették az ugyancsak elítélendő vörösterrort, a fehérterror nem volt valóságos megtorló. Őket ugyanis bírósági eljárásában felelősségre vonták, mások pedig külföldre menekültek.
Politikai gyilkosság, fenyegetés, koncepciós eljárás
Ez a bűn-csoport végigkísérte a rendszert, történeti, jogi összesítése azonban még nem történt meg. Tényei egymástól független szerzőktől, forrásokból állíthatók össze. Kiemelkedik ezek közül az atrocitásokat nyilvánosságra hozó Somogyi Béla, a Népszava szerkesztője, Cservenka Miklós az MSZDP panaszirodájának vezetője, Bacsó Béla a Népszava újságírója vagy Buday Dezső jogakadémiai tanár, Simon József katolikus káplán meggyilkolása. Az erőszak-sorozatban a Fővezér szerepét bizonyító bátor publicista Fényes László és Beniczky Ödön polgári konzervatív politikus többszöri koncepciós meghurcoláson mentek keresztül, Nagyatádi Szabó István kisgazda vezetőnek Horthy életveszélyes fenyegetést küldött, hogy támogatásra bírják. A békés őszirózsás forradalom több személyisége még évekig eljárásokkal nézett szembe: Károlyi vagyonelkobzással, Hock János a függetlenséget kikiáltó plébános, Hatvany Lajos író, illetve Nagy György, Veér Imre köztársaságpárti politikusok börtönnel. Börtönbe került a szociáldemokrata Stromfeld Aurél is, pedig Horthytól eltérően valóban harcolt a magyar területekért. Külön fejezetet képez - a konszolidált évtizedekben is - a testi bántalmazás a politikai rendőrségen és csendőrségen, mely több ismert esetben halálhoz vezetett.
Jogegyenlőség visszavétele, apartheidszerű megfosztás
Az egyetemi felvételt korlátozó numerus clausus törvény célpontja a zsidó kisebbség volt. Mindenkinek szóló alapjogi fordulat azonban, hogy ezzel visszavették az 1848-49-es forradalom, majd a kiegyezés utáni törvények jogegyenlőségi elveit, s ezzel összefüggést teremtettek a későbbi diszkriminációval. Az 1920. évi parlamenti vitában ugyanis a legdurvább felszólalók már felvetették a 40-es években bevezetett teljes jogfosztó intézkedéseket, az elkülönítést, elűzést is.
1939-től az évenként következő három zsidótörvény, időpontja szerint és az életviszonyok lehetetlenítése miatt, már háborús és emberiesség elleni cselekménynek minősíthető. Különösen a házasságot és társadalmi érintkezést is tiltó harmadik, mely a háború utáni nemzetközi fogalomalkotás szerint a legkeményebb apartheidnek számít.
Hadba lépés a lakosság feláldozásával
Horthy és miniszterei 1941 nyarán nemcsak a zsidóságra, hanem a keresztény katonák, civil áldozatok tömegére is kiható döntést hoztak a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. A bizonytalan kassai ügy tisztázása helyett, német felkérés nélkül is, sietve a német-olasz támadó háborúhoz csatlakoztak, ráadásul még az Egyesült Államoknak is hadat üzentek - ürügy nélkül. A felelősséggel szemben még ma is, mint 1919-től sokszor, a felső vezetők „hiányos tájékozottságára” hivatkoznak.
Kifejezetten a háborúval összefüggésben legkevesebb 160 ezer katona halt meg és hasonló a sebesültek, rokkantak száma. Tetézte a Kormányzó és a katonai hierarchia felelősségét, hogy túlerőben lévő, elsöprő fegyverzettel, telet bíró felszereléssel rendelkező ellenféllel szemben kényszerítették harcolni sajátjaikat. 45 ezerre teszik a harcok, bombázások magyar polgári áldozatainak számát.
Magyar megszállás, súlyos következményekkel
Csak az utóbbi időben kerültek nagyobb nyilvánosság elé Krausz Tamás munkaközössége és Ungváry Krisztián által azok a tények, melyek az orosz és ukrán lakosság tízezres nagyságrendű elpusztításáról szólnak. Ennek következményei sem váltak még szélesen körben tudatossá, pedig a szovjetek a jóvátételt, hadizsákmányt is ezzel hozták összefüggésbe. Vitás, mennyire volt a helyi nácibarát tisztek döntése a másik fronton, Újvidéken történt, 3500 áldozattal járó öldöklés.
Népirtás elősegítése, három formában
1941-ben 20 ezer Kárpátalján lakó zsidót dobtak át az SS-ek által megszállt ukrán területre; mentségként hozzák fel, hogy eleinte nem voltak biztosak legyilkolásukban, ám ennek elősegítése az elűzéssel biztosan megtörtént. Az 1944-ben történt országos deportálásnál a Kormányzó és az őt felmentők mégis újra a „tájékozatlanságra” hivatkoznak: a nácik azt mondták, „munkára” visznek a Birodalomba majdnem félmillió embert, köztük sok öreget, beteget, gyereket. Már csak a lengyelországi, ukrajnai tapasztalatok után sem hihették ezt a mesét komolyan. A gyors kiszállítássál pedig a csendőrség aktívan is segített: egy vagonba a vasúti norma szerinti 40 szállítható fő helyett 80-90 embert préseltek. 360 ezer körül volt a táborokban legyilkolt deportáltak száma, melyet lassítással és egyéb módon felénél jóval kevesebbre is csökkenthettek volna (6-10 ezer közt becsülik azok számát, akik már a szállításba belehaltak, megőrültek).
Az emberirtás harmadik formája sok ezernyi zsidó munkaszolgálatossal történt. Még a katonák gyenge felszerelésével, ellátásával sem rendelkezve meneteltették, dolgoztatták, vagy verték, illetve kivégezték őket. A halotti nyilvántartások, több száz tanúvallomás erősíti meg, hogy 35-40 ezer ember pusztulása a bánásmódból következett.
