- Éppen ma harminc éve dőlt le a berlini fal, két hónappal a magyar határnyitás után. Ezzel hány téglát vertek ki a falból?
- Tulajdonképpen valamennyit, bár természetesen csak közvetetten. A magyar határnyitás történelmi tett volt, amivel a magyar kormány elindított egy olyan dominó effektust, amely végül a kelet-európai szocialista országok összeomlását eredményezte. Az, hogy több tízezer NDK állampolgár távozhatott Magyarországon keresztül Nyugatra, megrendítette az NDK politikai vezetését. Ezért kényszerültek egy „liberális” lépésre: november 9-én bejelentették saját határaik megnyitását. Erre kezdték el a berliniek a fal lebontását. Aztán pedig már nem volt megállás. Miután szabaddá vált az átjárás, a rezsim előbb kényszerpályára került, utána meg összeomlott. Hiszen ha szabad a közlekedés Kelet és Nyugat között, az magával hozza a politikai változást is.
- Önök tudták előre, hogy ez így történik majd?
- Miután mi megnyitottuk a magyar határt Ausztria felé, végül feleslegessé vált a berlini fal, hiszen kis kerülővel így mindenki kijuthatott Magyarországon át az NSZK-ba. Ez pedig előre látható volt. Az augusztus végi gymnichi találkozón – amikor Németh Miklós miniszterelnök közölte Helmut Kohl kancellárral a budapesti döntést – szó is volt erről.
- Magyarország akkori bonni nagykövetének, vagyis önnek mekkora szerepe volt a határnyitásban?
- Abban biztosan jelentős, hogy évek óta nagyon jó együttműködés alakult ki az NSZK kormányával. A Szovjetunió és a többi szocialista ország is nagyon súlyos gazdasági gondokkal küzdött a 80-as évek elejétől. A kádári politika fő célja viszont az volt, hogy olyan konszolidált viszonyokat teremtsen az országon belül, ami lehetővé tette a szociális béke fenntartását. Ehhez pedig már nem kaptunk elég segítséget a KGST-n belül, tehát új források után kellett nézni. Így született meg a nyugati nyitás politikai gondolata, amelyet egy fiatal közgazdasági szakértőkből és politikusokból álló szűk kör – így Németh Miklós, Horn Gyula, Szikszai Béla és jómagam - képviselt. A korábbi együttműködés és a történelmi tradíciók is természetessé tették, hogy ez a kis reformkör elsősorban az NSZK felé kereste a kapcsolatokat. E célt szolgálta, hogy 1984-ben bonni nagykövet lettem. Azon a nyáron Kohl kancellár budapesti látogatásán megígérte, hogy az NSZK továbbra is támogatja az Európai Gazdasági Közösséggel korábban megkezdett titkos tárgyalásainkat. Szikszai Bélával együtt én folytattam ezeket a tárgyalásokat azért, hogy egy átfogó kereskedelempolitikai megállapodást kössünk az EGK-val. S bár akkor még nagyon fiatal voltam, és ezért a kinevezésem kuriózumnak számított, de Horn Gyula – mint az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának vezetője - mindenben támogatott. Sikerült is szorosabbra fűzni a kapcsolatokat minden területen az NSZK-val. Amikor a gazdaságpolitikáért felelős Havasi Ferenc 1986-ban Bonnban tárgyalt, én tolmácsoltam neki, mert a bizalmas jellegű beszélgetéseken olyan információk cseréltek gazdát, ami akár büntetendő is lehetett. Közölte a kancellárral, hogy mi Magyarországon „egy kis kapitalizmust akarunk, piacgazdasággal és demokráciával”. Kohl majdnem leesett a székről. Megkért, ismételtessem meg vele, amit mondott. Havasi pedig megerősítette.
- Hogyan fogadták a nyugati államok a közeledést?
- 1979-ben, az afganisztáni szovjet bevonulás után hidegháborús hangulat alakul ki. A kelet-nyugati kapcsolatok teljesen befagytak. A két nagyhatalom annyira szembe került, hogy félő volt, bármelyik pillanatban kirobbanhat a III. világháború. Az amerikaiak a Pershing rakétáknak az NSZK-ba telepítésével válaszoltak arra, hogy a szovjetek is rakétákat helyeztek el az NDK területén. Eközben a magyar gazdasági és politikai reformok a 80-as évek elején vettek nagyobb lendületet. Ráadásul az európai nagyhatalmak – így a franciák és a britek – még nem nagyon érdeklődtek az együttműködés iránt. Adott volt tehát, hogy az egyik oldalon Magyarország, a másikon pedig az NSZK igyekszik javítani a kétoldalú viszonyt. Ebben Hornnak is óriási szerepe volt. Minden egyes látogatásán első kézből számolt be arról, mi a helyzet Moszkvában, milyenek a belső hatalmi viszonyok.
- A KGST és a Varsói Szerződés tagállamai azonban nem örültek ennyire.
- Kezdettől fogva lehetett érezni, hogy elsősorban az NDK, de Csehszlovákia és Románia is elítéli a magyarországi kapitalizálódás jeleit és az ahhoz tartozó politikai liberalizmust is. Ráadásul zavarta őket a viszonylagos jólét, hogy tele voltak az üzletek. Az NDK-ban elképzelhetetlen volt banánhoz hozzájutni, a turisták meg itt azt látták, hogy roskadoznak az állványok a zöldségtől és gyümölcsöktől. Számukra ez tényleg a gulyás kommunizmust jelentette, amit gúnynévként használtak a nyugati országok Magyarországgal szemben. A legvidámabb barakk pedig azt jelentette, hogy viszonylag elég nagy volt a szólásszabadság és többféle véleményt is lehetett hallani.
- Mindezt betetőzte a határnyitás. A gymnichi találkozón hogyan fogadta Kohl a magyar kormányfő bejelentését?
- Meglepte őt. Gyakorlatilag nem hitték, hogy ez lesz a megoldás, mert attól tartottak, nem lehet kiszámítani a moszkvai reakciókat. Pedig Gorbacsov megígérte, hogy nem avatkozik bele a kelet-európai országok belügyeibe és valóban csak egyre akart vigyázni, nehogy a nyugat megpróbálja ezeket az országokat a NATO kötelékébe csalni. Mi a határnyitás döntésénél abból indultunk ki, hogy Moszkva nem fog beavatkozni. Igaz, 1989 márciusában már voltak titkosszolgálati jelentések arról, hogy az NDK, Románia és Csehszlovákia akár katonai intervenciót is elképzelhetőnek tart Magyarország ellen. Ezt viszont túlhaladták az események.
- Az önök barátsága Horst Teltschikkel, a kancellár külpolitikai tanácsadójával hosszú időre nyúlik vissza. Néhány hete, amikor ön és Németh Miklós is átvehette a német kormánypárt, a kereszténydemokrata unió, a CDU legnagyobb kitüntetését, az Arany Medált, Teltschik tartotta a laudációt.
- A mi kapcsolatunkat sok esemény tette próbára és igazán meg is erősítette. Olyan információkat is átadtunk, ami sok szempontból kimerítette a tiltott információcsere kritériumát. A cél az volt, hogy megnyerjük a német vezetés bizalmát. 1986 februárjában Horn Gyula például sürgősen hazahívott és egy titkos találkozón szembesített azzal, hogy – Moszkván át - olyan dokumentumokat kapott, amelyek miatt engem akár felelősségre is lehetne vonni. Elmondta, hogy ő itthon rendezi az ügyet, de nem árt figyelmeztetni a német partnert: az NDK titkosszolgálata, a Stasi beépült hozzájuk. A figyelmeztetés nagy meglepetést keltett Bonnban, hiszen Teltschik számára ez nem volt mindennapos információ egy szocialista ország nagykövetétől. Azért ez bizarr: a Varsó Szerződés egy tagországának nagykövete elmegy a NATO egyik fő európai országának illetékeséhez és azt mondja neki, te ide figyelj, beépültünk, vigyázzatok!
- Az önök kitüntetése kapcsán az is felmerül, miért tartják ennyi idő múltán is ilyen nagy becsben azokat a magyarokat, akiknek a határnyitás köszönhető?
- Ez kétségkívül történelmi tett volt, amely végül is a két német állam egyesüléséhez vezetett. Ebben a Magyarország kulcsszerepet játszott. Ezt ők nem felejtik el. Nagyon sajnálatos, és tényleg ezért vagyok szomorú, a könyvemben is megírtam, hogy ezt a hálát nem tudtuk aprópénzre váltani. Abban az értelemben, hogy jobban kihasználhattuk volna. De nem tettük, ezért nem is ünnepeljük. 1990 szeptember 3-án, amikor megtörtént a német egyesülés, már túl vagyunk a rendszerváltás lényegén. Egy új politikai garnitúra került hatalomra, amelynek sok köze nem volt a tényleges határnyitáshoz, sem a magyar-német kapcsolatok alakításához. Nem az ő történelmi tettük volt, hanem a Németh Miklós vezette kormányé, akikhez nekik semmi közük. Én egy ideig – Kohl kancellár kifejezett kérésére - még maradtam nagykövet, s nem egy jelentésben részletesen megírtam Antall Józsefnek és Jeszenszky Géza külügyminiszternek is, miképpen használhatnánk ki a német kormány által felajánlott segítséget. Antall József 1990. áprilisi bonni látogatásán elviekben megállapodtak egy stratégiai munkacsoportot felállításában. Ennek lett volna a feladata a Magyarországnak nyújtott német támogatás koordinálása. Sajnálatos módon ez a munkacsoport nem jött létre. A német egyesülés után hamar világossá vált, hogy az NDK szanálása a tervezettnél nagyobb összegeket kíván. 1994-ben aztán Horn – miniszterelnökként – először Bonnba látogatott, s megpróbált még valamit visszahozni a régmúlt nosztalgiájából, de annyit tudott elérni, hogy több német befektető jött Magyarországra. Az 1989. szeptember 10-i határnyitást – mint történelmi eseményt azonban ő sem tette nemzetközileg elismert ünneppé.
- De a jelenlegi kormány a maga módján megünnepelte ezeket az eseményeket.
- Napjainkra jelentősen megváltozott a nemzetközi kapcsolatrendszer és Magyarország helye is. A németekkel való viszonyt pedig beárnyékolja többek között a migráns-ügy kezelése is. Jellemző, hogy a 30. évfordulós ünnepségen a német nagykövet fogadásán tudomásom szerint egyetlen magasabb rangú kormánytisztviselő sem jelent meg. Elismerésre méltó viszont, hogy a jelenlegi kormányzat a páneurópai piknik évfordulójának rendszeres megünneplésével életben kívánja tartani, hogy Magyarország akkor jelentős szerepet vállalt a világpolitikában. Ugyanakkor az is tény, hogy a tényleges határnyitás időpontját – szeptember 10-ét – a rendszerváltás utáni egyetlen kormány sem ünnepelte nagyságának megfelelően.
