A 64 éves Tommy Emmanuel szívesen emlékszik vissza korábbi magyarországi koncertjeire – főleg 2008/2009-re, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (Müpa) és a debreceni Kölcsey Központban is lelkesen ünnepelték. „A világban mindenütt élnek magyarok; pályám során gyakran összefutottam magyar muzsikusokkal, és tisztelem a világhírű jazzgitáros triászt: Szabó Gábort, Bacsik Eleket és Zoller Attilát. Ennek ellenére sajnos nem mondhatom, hogy jól ismerem a magyar zenét – ha most Budapestre jövök, majd igyekszem valamennyit pótolni” – mondja a különleges játéktechnikájával, az úgynevezett fingerpickinggel híressé vált művész (ld. keretes írásunkat).
Emmanuel hat évtizede megszakítás nélkül színpadon van. Négyéves óvodásként édesanyjától tanult meg gitározni, s rögtön tagja lett a családi zenekarnak, amellyel Ausztrália legnépesebb államában, Új-Dél-Walesben koncerteztek. Folyamatosan úton voltak, lakókocsiban éltek, Tommy egy ideig iskolába sem járt. „Gyerekfejjel élveztem ezt a vándoréletet, de ma már senkinek sem javasolnám” – emlékszik vissza az 1960-as évekre. Édesapja halála után a családi zenekar megszűnt, és Tommy elköltözött Sidney-be, ahol sorra nyerte a tehetségkutató versenyeket. A gitározás mellett virtuóz dobosként is felfigyeltek rá, s tagja lett a Dragon (Sárkány) nevű zenekarnak, amely olyan világsztárokat kísért, mint Tina Turner vagy Joe Cocker. „Ez remek iskola volt, de a hetvenes évek végén már éreztem, hogy szólistaként szeretném kipróbálni magam” – mondja Emmanuel, akinek 1979-ben jelent meg az első saját lemeze. Ezt mindmáig több mint húsz album követte – olyan nagyságok közreműködésével, mint Eric Clapton, Stevie Wonder vagy Tommy példaképe, Chet Atkins.
A szólólemezek sora után Tommy Emmanuel a közelmúltban elhatározta, hogy duettalbumot készít, amelyre meghívja kedves kollégáit, köztük a Dire Straits egykori frontemberét, Mark Knopflert. „Az Accomplice One (Tettestárs) című lemezen azt az egyszerű igazságot szerettem volna alátámasztani, hogy teljesen felesleges a muzsikára különböző műfaji címkéket aggatni. Mindig utáltam, amikor beskatulyáztak. Igaza volt Duke Ellingtonnak: teljesen mindegy, mi a stílus; csak az számít, hogy jó egy zene vagy rossz. Ezzel együtt engem is meglepett, hogy ez a countryból, bluesból, jazzből és rockból összegyúrt, féktelen improvizációkkal tarkított muzsika milyen kedvező fogadtatásra talált” – meséli Emmanuel, aki soha nem dönti el előre, hogy egy adott fellépésén mi lesz a repertoárja. „A pillanatnyi ihlet és a közönség reakciója dönt” – vallja.
Tommy Emmanuelnek nemcsak hivatása, de hobbija is a gitározás, ezért gyűjti a régi, ritka hangszereket. A Maton márkájú ausztrál akusztikus gitárból csaknem ötvenet vásárolt az elmúlt évtizedekben, s egy-egy hosszabb turnéra akár hat-nyolc hangszert is magával visz. Szereti, de nem kíméli ezeket az instrumentumokat: gyakran ütögeti, kopogtatja a gitár testét, amivel olyan hatást kelt, mintha a pengetéssel egyidejűleg dobolna is. „Ütött-kopott hangszerek, rengeteget viszem őket a műhelybe javíttatni, de ragaszkodom hozzájuk. Nem cserélném el semmiféle modern csodagitárra.”
Infó:
Tommy Emmanuel szólókoncert
november 10., Budapest, Barba Negra Music Club
