A mérges természet
A közönséges fagyal nálunk valóban
annyira közönséges, hogy naponta elmegyünk
többször is mellette, mivel a legkedveltebb
sövénynövényünk. Tavasszal fehér virágai
bugában nyílnak; erős, édes, nem túlságosan
kellemes illatuk a mellettük elhaladóknak
emlékezetében rögzül. Fekete bogyótermésük kétmagvú,
már beérett, és télire is megmarad.
Átellenes állású, lándzsaforma levelei
jól fedik sűrűn nőtt ágaikkal élő sövényként
az elkerített, zöld pázsitú kerteket.
A nálunk őshonos cserje vadon is él,
ahol elérheti a néhány méteres magasságot.
Az azonos nemzetségbeli télizöld fagyal
Japánból származik, és kedvező körülmények
között nem hullnak el levelei
télen sem. A bogyók glikozidjai keserű ízhatásúak.
Belőlük emésztőszerveinkben alkaloidok képződnek.
Ezért elfogyasztásuk után gyomor- és bélgyulladás léphet fel,
hányással, hasmenéssel. Félrevezető az a megfigyelés,
hogy nem minden embernél lépnek fel hasonló tünetek.
Évekkel ezelőtt volt erre a mérgezésre példa
megyénkben is. Mint ahogy ez általában történni szokott,
a gyermekek késztetést éreztek, hogy a magukat kínáló
fekete bogyókat megkóstolják.
Ebben az említett esetben egy öt-hat éves apróságnál
váltott ki súlyos tüneteket. Mivel a növény
többi része is mérgező, metszéskor
előfordulhat, hogy a levelek, az ágak a kézen
viszkető bőrirritációt okoznak az érzékenyebbeknél.
Hol huszáros, szürke kikelet lakozik
Marno Jánosnak
Ha alólról szagulod az ibolyát,
magadra vess, mondták a tegnap
temetett földművesnek, amikor
annak csuklója áttörte a laza
talajt, és magasba emelte kezét.
Tenyeréből peregtek a magok.
De ki mondhatta ezt neki? Övcsatját
húzkodó, szürke nadrágos gyászhuszár,
esetleg rendszeres temetőjáró, szem-
lélődő laicus? És – magonk közt szólva –
kikelt-e azok közül a magok közül
egy is? Vagy majdhogynem a földműves
kászálódott-e ki a sírból, ahova
idő előtt került? Vagy az olvasó
kelt ki maga-magából, hogy csat-
lakozzon az előtte szólóhoz?
