A kormánypártok jelentős meggyengülésével végződött helyhatósági választásokat követően mind több elemző teszi fel a kézenfekvő kérdést: az Orbán-kabinet képes-e vajon az önkorrekcióra, s a magyar társadalom kinyilvánított békevágyát érzékelve belevág-e a konszolidációba? Vagy pozícióit féltve inkább a represszió eszközéhez nyúl, többek között forrásmegvonással büntetve a rebellis települések lakosságát?
Ami október 13-a óta történt hazánkban, az mindenesetre utóbbi opciót valószínűsíti. Az orbáni garnitúráról is elmondható, amit Talleyrand a Bourbonokról jegyzett meg; hogy tudniillik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. A nagy pávatáncos most ugyanúgy viselkedik, akár 2002-es választási vereségét követően. Látszólag főhajtással nyugtázza nagyfokú elutasítottságát a választópolgárok körében, ám ahol csak teheti, nevetséges indokokkal támadja meg a számára kedvezőtlen eredményeket, így próbálva gyengíteni győztes ellenfeleinek legitimációját.
Mamelukjai természetesen jeleskednek a bűnbakképzésben. Kósa Lajos a fővárosban élő külföldiek szavazataival próbálta megmagyarázni Karácsony Gergely diadalát, mintegy azt sugallva, hogy igaz magyar kizárólag a Fideszre voksolhatott. Leginkább mégis a központi direktívát követő, kormányközeli közvéleménykutató-intézetek munkatársait sajnálom, akiket most azért tesznek felelőssé, mert a számukra előírt kincstári optimizmus jegyében nem merték jelezni főnöküknek az ellenzéki aspiráns meggyőző fölényét Budapesten.
Orbán Viktor is tisztában van azzal, hogy az Európai Unió meghatározó személyiségei csupán akkor hajlandóak nyomást gyakorolni kormányára a magyar demokrácia védelmében, ha hazánk társadalma is lépéseket tesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megdöntése felé. Láss csodát, a Fidesz-KDNP látványos fővárosi veresége után Angela Merkel hangneme is mennyire megváltozott! A kancellár asszony, aki az emlékezetes Páneurópai Piknik közelmúltbéli évfordulóján még szót sem ejtett vendéglátója demokráciarombolásáról, a minap már megint arról beszélt, hogy az uniós támogatások folyósítását jogállami kritériumok teljesítéséhez kötné.
Miniszterelnökünk azt is tudja, hogy Tarlós bukása több mint szimbolikus; ahogyan Erdogannak is komoly fejfájást okoz Isztambul elvesztése. Az iszlamista török diktátor megteheti persze, hogy belföldi népszerűségének erodálódását egy kurdok elleni agresszióval próbálja megállítani. Orbánnak ez nem opció, holott más tekintetben Ankara és Budapest helyzete hasonló. A NATO tudniillik szemlátomást nem készült fel arra az esetre, ha Törökországban a kemalista tradíciók ellenében autokratikus fordulat történik, s az európai értékközösség sem találta meg eddig az orbáni „illiberalizmus” ellenszerét.
Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy mind bel-, mind külpolitikai szempontból lényegesen rosszabbra fordult október 13-án Orbán Viktor helyzete. Hatalma meghosszabbítása érdekében a kormányfőnek éppúgy a konszolidáció eszközéhez kell nyúlnia, ahogyan Ferenc József és Kádár tette egykoron.
A szerző publicista