A szocialista párti spanyol miniszterelnök talán leginkább szimbólumértékű kampányígéretének tesz eleget a néhai fasiszta diktátor újratemetésével, ugyanakkor az újabb előrehozott választási véghajrában, a katalán zavargások közepette politikailag igen kockázatos lépésre vállalkozik.
A sokezer ember haláláért és az 1939 és 1975 közötti fasiszta diktatúráért felelős spanyol vezető az Elesettek Völgyében nyugszik 1975-ben bekövetkezett halála óta. A Madridtól mintegy 50 km-re fekvő völgyben kialakított emlékhely, a Valle de los Caidos, a XX. századi történelem egyik leglátványosabb, ám egyben legvitatottabb emlékműve is. Francón kívül itt nyugszik José Antonio Primo de Rivera, a spanyol szélsőjobboldali eszme vezéralakja, a falangista párt alapítója. Összességében 33 847 ember holtteste található a völgyben, zömében a polgárháborúban meghalt, a Franco oldalán harcolt katonák maradványai, de vannak közöttük köztársaságpártiak is. A szembeálló oldalon harcolók sírjai nincsenek elválasztva egymástól, ezért nevezik sokan Spanyolország legnagyobb tömegsírjának is az Elesettek völgyét.
Franco tábornok exhumálását a Pedro Sanchez vezette szocialista kormány kezdeményezte, ám korábban több tucat, a polgárháborúban vesztes köztársasági oldalon harcolt katonák és szimpatizánsok családjai is kérték, hogy hozzátartozóik földi maradványait exhumálják, mivel a beleegyezésük nélkül temették őket ide, a francóista panteonba. A grandiózus emlékhelyet ugyanis maga Franco építtette modernkori rabszolgamunkával, a legyőzöttekkel, a köztársaságpárti hadifoglyokkal, politikai foglyokkal és köztörvényes bűnözőkkel. Az 1940-től 1958-ig tartó munkálatokban mintegy 25 ezer fogoly dolgozott. Az építkezés mai áron számolva mintegy 330 millió eurót emésztett fel, és a kivitelezés igen sok emberéletet követelt.
Franco tábornok exhumálásának időpontja az eredeti tervekhez képest csúszott az erőszakba torkolló barcelonai tüntetések miatt. Ma azonban, október 24-én a tábornok maradványait átszállítják a madridi El Pardo-Mingorrubio temetőbe.
Noha a Sanchez-kormány minden előzetes biztonsági intézkedést meghozott, és az Elesettek völgyét már több mint egy hete lezárták a várható francóista nosztalgiázó tiltakozók előtt, a volt diktátor maradványait mégsem közúton, hanem helikopterrel szállítják át a madridi temetőbe, mert azzal számolnak, hogy szélsőjobbos tiltakozók esetleg útlezárásokkal próbálják megakadályozni az áthelyezést.
A szélsőjobb, amelytől egyáltalán nem idegen Franco kultusza sem, a diktatúra bukása óta most először virágkorát éli, és 75 év után először nyert mandátumot spanyol szélsőjobboldali erő a Franco-érát lassan kiheverő országban. A Vox nevű párt a tavaly év végi regionális választásokon, Andalúziában jelent meg a spanyol nagypolitika térképén, és olyan erővel, hogy a jobbközép két meghatározó pártja, a Néppárt és a Ciudadanos csak az ő segítségével tudta megalakítani a regionális kormányt. Idén tavasszal az előrehozott választásokon országos parlamenti erővé is vált a Vox, a november 10-re kiírt megismételt előrehozott választáson ismét jó eredményre számíthat.
A mérsékelt jobboldal sem lelkes támogatója az exhumálás ötletének: a korábbi legnagyobb politikai erő, a Néppárt kezdettől fogva próbálta különféle ürügyekkel akadályozni azt. Többek között a spanyol egyház jóváhagyásához kötötte a szocialisták tervének támogatását, arra hivatkozva, hogy Franco sírja mégiscsak egy bazilikában van. A spanyol katolikus egyház azonban, bár a diktatúra és a tábornok lelkes támogatója volt a köztársaságpárti baloldallal szemben, mégsem gördített akadályt az exhumálás útjába.
A Vatikán távol tartotta magát a kényes és szimbolikus erejű Franco-ügytől, ám spanyolországi képviselője bírálta a spanyol kormány döntését. Renzo Fratini apostoli nunciust a Sanchez-kormány tiltakozása után visszahívta a Szentszék, pontosabban minden kommentár nélkül „elfogadta lemondását”. A nuncius úgy fogalmazott egyik nyilatkozatában, hogy a spanyol kabinet elsősorban politikai okok miatt döntött az exhumálás mellett, amit Madrid belügyekbe való beavatkozásnak minősített. ''Jobb lett volna nyugodni hagyni Francót. Az emberek zöme is így gondolta. Franco tett, amit tett, 40 éve halott, a Jóisten ítélkezik majd fölötte” - mondta a nuncius.
Sanchez és kormánya azonban másképpen gondolja. Tavaly tavaszi hatalomra kerülése után a baloldali kabinet azonnal előállt az exhumálás tervével, arra hivatkozva, hogy egy demokratikus országban nem őrizheti mauzóleum egy diktátor emlékét. Az Elesettek Völgyét olyan hellyé kell alakítani, amely valóban mindkét oldal áldozatainak emléket állít, nem szabad meghagyni a francóisták zarándokhelyének. Az Elesettek Völgye márpedig mindaddig a diktatúra, a népirtás és az elnyomás dicsőítésének színhelye marad, amíg a tábornok földi maradványai ott vannak - állt ki Sanchezék mellett a radikális baloldali Podemos. A diktatúra áldozatainak leszármazottai és szövetségei mindvégig támogatták a kezdeményezést.
A 2004 és 2011 közötti szocialista kormány már elrendelte az összes francóista szimbólum eltüntetését a középületekből és a közterekről, de a völgy sok vitát gerjesztő kérdését nem tudták megoldani, többek között támogatás és politikai kockázatvállalás híján. (Igaz, a gazdasági válság minden mást elhomályosított ebben az időszakban, kormányok sora bukott bele Európa-szerte.) Betiltottak ugyan minden Francóval szimpatizáló gyűlést, az Elesettek Völgyét 2007-től a demokrácia emlékművének nevezték el, de attól az még a diktatúra és Franco emlékezetét dicsőítette jelen formájában.
A Franco-leszármazottak az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, de az, akárcsak a spanyol legfelső bíróság, a Sanchez-kormánynak adott igazat. Így ma szűk családi részvétel mellett Spanyolország egyik legkegyetlenebb diktátorának földi maradványait eltávolítják az Elesettek Völgyéből. Hogy ez milyen kihatással lehet a november 10-i parlamenti választásokra, még kérdéses, de tény, a döntés meghozatalakor Pedro Sanchez és kormánya még nem tudta, hogy meg kell ismételniük az előrehozott választást.
Horthy és a többiek
Közép-Kelet-Európában mindmáig virágzik az egykori fasiszta, náci vagy ezekkel az erőkkel kollaboráló volt vezérek és az eszmével szimpatizáló írók kultusza. A legtöbb térségbeli nép kisebb-nagyobb része a saját korabeli vezetőjét nem tekinti fasisztának vagy nácinak, hanem igaz hazafiként, a nemzet nagyjaként tiszteli, legtöbbször arra hivatkozva, hogy az adott vezér vagy író nem volt elmarasztalható konkrét háborús bűncselekményben, Hitler Németországának támogatását, kiszolgálását pedig nem tekintik bűnnek.
Horthy Miklóst 1993-ban Kenderesen temették újra, az akkori baloldali liberális ellenzék tiltakozásának hatására nem állami szertartás keretében, de Antall József miniszterelnök és kormánya sok tagjának „civil” jelenlétében. Horthy megítélése máig megosztja a magyar társadalmat, mint ahogy Wass Albert író személyisége is. A jelenség mértékét és a hozzá való viszonyulást igen látványosan jelzi, hogy miután Karácsony Gergely, az új budapesti főpolgármester egyik első nyilatkozatában arról beszélt, hogy még a Wass Albert tér nevét sem kívánja megváltoztatni, annak ellenére, hogy náci volt, a magyar jobboldal és szélsőjobboldal azonnal ugrott a nyíltan zsidóellenes, szélsőjobbos, hungarista író védelmében. Sőt, Orbán Viktor miniszterelnök csakazértis egy Wass-fércművel, az Üzenet haza című verssel emlékezett tegnap az 1956-os forradalomra.
De a szomszédos országok sem állnak jobban. Szlovákiában a Tiso-kultusz virágzik, utcák, terek vannak elnevezve náci és náciszimpatizáns személyekről, és ebből a kultuszból tudott komoly politikai erővé nőni Marián Kotleba neonáci pártja.
Ukrajnában Sztyepán Bandera a nemzeti hős, az az egykori vezér, aki Hitler csapataival is kollaborált, kezéhez a zsidók vére mellett lengyel is tapad.
Romániában is a rendszerváltás óta töretlenül virágzik Antonescu marsall és a legionarizmus (román fasizmus) eszméjének elhintője és elterjesztője, Constantin Zelea Codreanu kultusza. A mai román neonácizmustól sem idegen Új Jobboldal ebből a kvázi államegyház, az ortodox egyház által éltetett és táplált kultuszból nőtt ki.
Térségünkben azonban egyetlen kormány sem mert még szembeszállni ezzel a jelenséggel, senki sem mert lebontatni olyan szobrokat, levétetni olyan emléktáblákat, átkeresztelni olyan utcákat, amelyek háborús bűnösök, nácik vagy náciszimpatizáns személyek emlékét éltetik.
