A közszolgálatinak mondott televízió ifjú pályaszéli riportere így vezette fel az FTC–Újpest mérkőzést: „A legnagyobb európai rangadók egyike következik.”
Ez nagyjából olyan hatással volt rám, amennyire megnevettetett kedvenc kép-aláírásaim egyike a hetvenes évek elején: „Palotai megcélozza a Bakony Vegyész kapuját a Vasas–Rába ETO női kézilabda-mérkőzésen.”
Mert, ugye, ha – tegyük fel – 1964. július 19-én hangzik el a ma már meghökkentő mondat, vagyis akkor, amikor 85 ezer néző volt az Újpest–FTC (4:2), Honvéd–Vasas (4:3) kettős rangadón, akkor nincs semmi probléma, elvégre negyvennégy világszínvonalú labdarúgó futott ki a Népstadion gyepére. Sőt, ha a hatvanas-hetvenes évek bármelyik FTC–Újpestjét vesszük, semmi feltűnést nem keltett volna e felvezetés, hiszen a két évtized során 47 700-ra rúgott e találkozók publikumának átlaga, jóllehet hat alkalommal a Megyeri úton találkoztak a felek, és 1961-ben egészen egyszerűen nem fért be több szurkoló 35 ezernél.
Igaz, a nézőszám ma is – helyesebben: ma, is nélkül – a legjobb része a projektnek, mert 18 759 mindenre elszánt ember mégis csak azzal töltötte a szombat estéjét, hogy kiment az Üllői útra, ahol a stadion egy biztosító-társaság nevét viseli Albert Flóriáné helyett. Jó, hol van az a 85 ezertől, de az előző NB I-es évad 3276-os – amúgy sokak által ünnepelt – átlagos nézőszámához képest valóságos tömeg.
Pláne úgy, hogy természetesen szó sincs rangadóról. Az összetett szó lényege ugyanis hiányzik, mivel napjaink egyetlen magyar bajnoki találkozója nem ad semmiféle rangot. Ahhoz fel kellene nézni a szereplőkre, de az ország lakosságának túlnyomó része éppen hogy lenézi a több évtizede nihilbe és mozdulatlanságba dermedt hazai futballközeget, amely még inkább eltávolította magától az embereket az utóbbi dekádban, az állami pénzek lezúdulásban megállíthatatlan, eredményekben mérhetetlen áradása óta. A mostani első osztály oly keveseket érdekel, hogy száz megkérdezettből feltehetően egy sem tudná felmondani sem az FTC, sem az Újpest összeállítását. Egyebek közt azért sem, mert a ferencvárosi stadionban összesen tizenhét ismeretlen külföldi lépett pályára, s az itthoni felhozatalnál még mindig különb légiósok kvalitásait jellemzi, hogy az egyetlen gólt azért küldhette a hálóba az elefántcsontparti Boli, mert a Brüsszelben született, futballistaként „műbelga” Heris elengedte a veszedelmesen feléje közelítő labdát. Vigyázat: Heris a lilákhoz tartozik; ahhoz az Újpesthez, amelynek kétségkívül különleges középpályás kettőse maradhat Nwobodo és Onovo... (Nem úgy, mint Dunai III és Göröcs, hanem inkább úgy, mint a mulattató dán Zoro és Huru.)
Az európai rangadó kifejezéssel pedig végképp óvatosan kellene bánni. Szerintem még a mai Internazionale–Milanhoz is diszkrétebben közelítenek Itáliában, mint akkor, amikor e két klub – meg az olasz válogatott – a világ közvetlen élmezőnyéhez tartozott, elvégre a nagyoperai élmények évtizedei után nem lehet a mindenséggel mérni a kisszínpadi előadásokat. (Hát még a fapados kultúrháziakat, amelyekben a jelen Magyarországa tobzódik.) Akkor, amikor Niederkornok, Vaduzok, Ludogorecek gyalogolnak át a magyar mezőnyön, Európát emlegetni olyasmi, mint a Villa Negrát Gresham palotának nézni. Vagy derbinek hívni a találkozót. Fiatal koromban az FTC–Újpest valóban rangadó volt, de senki nem nevezte azt derbinek, viszont a két csapat hatalmas tábora csetepaté nélkül helyet cserélt a Népstadionban, ha a második félidőben nem arra támadtak a kedvencek, ahol a zászlósok eredetileg ültek. A két karéj között egymás mellett vonult el több tízezer drukker, és nem kellett razziázni. Most meg az hallatszik a tévében (szabad fordításban): „cigányok”, lépjetek nemi kapcsolatra a saját édesanyátokkal...
Ezen is hosszasan lehet tűnődni meg azon is, vajon a pályaszéli fiatalember tényleg Greshamnek látja-e a düledező deszkaviskót – amelynek labdarúgó-változatában még véletlenül sincs Bodrogi, Páger, Sztankay, Várkonyi, csupán csak hattyúdal van –, vagy pusztán annak akarja láttatni. Akkor se jó, ha az előbbi az igaz, és még rosszabb, ha az utóbbi.
A legeslegszörnyűbb azonban az, hogy tíz perc se telik el egy mai magyar mérkőzésből, és a néző – ha volt olyan gondatlan, hogy a meccset választotta – már nyúl is a távkapcsoló után...
