A magyarországi holokauszt kutatása kétségkívül szemléletet vált. Jól mutatja ezt az is, hogy három történeti folyóirat, a Századok, a Múltunk és a Regio szinte egy időben olyan írásokat tett közzé – tematikus blokkba rendezve –, melyek a megszokottól eltérő módon beszélnek az eseménysor történetéről. Mindez pedig a folyóiratblokkok szerkesztőit, Pető Andrea, Scheibner Tamás, Zombory Máté és Frojimovics Kinga munkáját is dicséri. Mielőtt azonban elmélyednénk a tizenöt tanulmányban, érdemes röviden szólni arról, hogy mi volt, és mi ma a holokauszt emlékezetének az eszmei tétje.
Újrakezdés – felejtés
A háború után közvetlenül kezdetét vette a deportáltak, a munkaszolgálatosok és a gettóba zártak túlélőinek a tanúságtevése. Hamar véget ért azonban Európa-szerte, így hazánkban is az áldozatok emlékezetének ez az áradása. Az ezt követő egy-másfél évtizedben kevés szó esett a Végső Megoldás áldozatairól, így felejtés lett úrrá e tekintetben is. A jeruzsálemi Eichmann-per (1961-62) észrevehető változást hozott e téren: ettől kezdve mindenhol egyre növekvő politikai, sajtó-, művészeti és tudományos érdeklődés övezte a zsidó népirtás tényét. Ettől fogva számítható a „holokauszttudat” kialakulása, amely az ezredfordulón már az európai történeti identitás egyik kulcskérdése. Mi a magyarázat a korábbi hallgatásra, és mi az újabb fejlemények oka?
A háború utáni újrakezdés lázában égve a szörnyű közelmúlt emléke sokkal inkább gátolta, mint segítette volna a regenerálódás törekvéseit. A felejtés különösen „üdvös” volt, üdvös lehetett azoknak, akik a népirtást kezdeményezték és végrehajtották, a tetteseknek és a passzív közreműködőknek, akiket a tudományban bystanderként nevesítenek. Amikor 1945-öt a Nulla Év, a teljes megújulás kezdő dátumaként fogták fel az északi féltekén, a múlt bűnei feletti (további) merengés elvesztette addigi időszerűségét. A számonkérés nemzetközi és nemzeti bírósági procedúráit követően többé nem volt égetően nagy igény az áldozati tanúságtételre, és ezzel együtt az egyéni és közösségi bűnbánat is elenyészett. A háború eredményeként (olykor még a győztesek oldalán is) alaposan megrendült nemzeti identitás minél gyorsabb visszanyerése a sikeres újraépítkezés kívánatos feltétele volt a nemzetek Európájában. A helyzetet tovább színezte a hamarosan beköszöntő hidegháború, a két hatalmi blokk katonai, politikai és eszmei szembenállása, amely sokat rontott a múlttal való elszámolás ügyén. Ahogy azt a Zombory Máté által jegyzett tanulmány is bizonyítja, a holokauszttal kapcsolatos történelmi emlékezet eközben holmi politikai eszközzé silányult az egymással szembenálló két hatalmi tömb folytonos viaskodásában. Az Eichmann-per ehhez is kellő munícióval szolgált, amit a szovjet blokk országai, kivált a kádári Magyarország, Nyugat-Németország politikai hitelének a megrendítéséhez igyekezett felhasználni.
A rendszerváltás után
1989 újabb, nem kevésbé fontos határkő a holokauszttudat európai térnyerésének a folyamatában. Főként azért, mert az a „véres övezet” (Timothy Snyder), ahol a zsidó és a megannyi többi népirtás ténylegesen végbement, egyszeriben visszatérhetett az európai politikai és eszmei univerzumba; és persze azért is, mert megnyíltak a térség archívumai („levéltári forradalom”), amelyek ezt követően hiteles adatokkal szolgáltak a holokauszt történetét illetően. Döntő és nagy reményekre jogosító fejlemény volt továbbá az is, hogy a kelet- és közép-európai népek és államaik ez időtől nem csupán önös politikai haszonszerzésre kívánták használni a saját, és az övékével összegabalyodó többi szomszéd nép viharos közelmúltját. Ez akár még arra is késztethette (volna) őket, hogy önkritikus módon értékeljék újra saját nemzeti múltjukat a közös európai öntudat megteremtése és ápolása érdekében. Ami azonban nem volt több puszta ígéretnél, olyan lehetséges szellemi programnál, melynek jövőbeli sikeréért keményen meg kell dolgozni. S amihez elengedhetetlen a holokauszttudat elfogadása és tartalommal, tudással és erkölcsi hitvallással való kitöltése is.
Ennek a lehetőségnek, sőt normának a valóra váltásáért sokat tehet a szakszerű és tárgyilagos történetírás. Addig azonban, amíg a társadalmi és politikai megítélés úgy tartja, hogy a múlt kizárólag az épségben tartandó nemzeti identitás ügye miatt fontos a köz számára, a történetírás sem töltheti be maradéktalanul az itt rá váró feladatot. Ismerve az utóbbi egy évszázad magyar történelmét érintő mai és közelmúltbeli hazai pörlekedéseket, be kell vallani: történetírásunk nem igazán tudott eddig megfelelni egy ilyen elvárásnak. Amikor a közbeszéd leginkább azzal foglalkozik a Horthy-kori antiszemitizmus és az országnak a holokausztban való részvétele kapcsán, hogy tettes volt-e egyáltalán a magyar politikai és hatalmi elit (beleértve a közigazgatási és a rendvédelmi apparátust), vagy, hogy helyes-e tétlen szemlélőként tekinteni a korabeli magyar társadalomra, akkor igencsak leegyszerűsödik a történészek dolga: vagy az egyik, vagy a másik álláspont kategorikus képviseletét várják el tőlük. A tárgyszerű történeti megismerés ilyen körülmények között legföljebb abban érzi magát illetékesnek, hogy ne sikkadhasson el a holokauszt kapcsán a tettesek bűnösségének a ténye. Ezzel azonban meglehetősen szűk térre korlátozódik a történészi beszéd lehetősége. Amikor a történetírás készségesen idomul ehhez a jelenbeli nemzetpolitikai elváráshoz, akkor elzárja magát egy sor további politikai ideál befolyásától (amilyen például az európaiság programja), így teljességgel kiaknázatlanul hagyja a racionális megismerés sokrétű lehetőségeit.
Üdítő e tekintetben az említett három szakfolyóirat holokauszt száma, melynek szerzői szakítanak ezzel a hazai politikai- és társadalmi közbeszédnek jól megfelelő történeti előadásmóddal. Egyetlen szó sem esik írásaikban a holokauszt magyarországi tetteseinek a felelősségéről, bűnösségük mértékéről, bizonnyal azért nem, mert ezek a történészek meg vannak győződve a kérdésről szüntelenül zajló „vita” szakmai terméketlenségéről. Úgy vélik, ha elszakítják az állami történelempolitika eme pórázát, jóval többet tehetnek a kívánatos holokauszttudat megteremtéséért.
A folyóiratcikkek szerzőit két történeti kérdés szakszerű vizsgálata foglalkoztatja. Amikor a holokauszt áldozatainak a történelmi tapasztalatai kötik le a figyelmüket, akkor azt a kérdést firtatják, hogy mit éltek át az üldözések és népirtások áldozatai meghurcoltatásuk során, és miként adtak ennek hangot utóbb – túlélőként – az emlékezetükben tartott múltat megszólaltatva. Amikor az a probléma érdekli őket, hogy hogyan nem ért véget a holokauszt a második világháború befejeztével, akkor több irányban is elindulhatnak a vizsgálódásaikban. Foglalkozhatnak, egyebek közt, az elvesztett (zsidó)vagyon későbbi sorsával, a tettesek elszámoltatásával és kivált nagy figyelmet fordíthatnak a holokauszt egyéni, közösségi és hivatalos (például állami) emlékezetére.
Mi újat tudhatunk meg mindezekről az érintett fiatalabb évjáratú történészek jóvoltából, akik már korábban is megszólaltak ugyan, de nem hallatszott a hangjuk a szélesebb közvélemény előtt: kivált azért nem, mert nem a public history, és nem a publicisztika (beleértve az internet világát is) eszköztárát használták kutatási eredményeik megismertetésére.
Az áldozat és az ego-dokumentum
Hadd szóljunk elsőként a holokauszt tapasztalattörténetét illető új kutatási eredményekről, melyek az áldozati tanúságtételek történetírói hasznosításával születnek. A napló és a visszaemlékezés, ritkán a levél képezi azokat a lehetséges történeti forrásokat, amelyek betekintést engednek a traumatörténelem rejtelmeibe. Már magának a forrásnak a hozzáférhetősége is gondot okoz: bár léteznek publikált naplók és memoárok (levelek - ha vannak - sem igen kerültek korábban sem kiadásra), de a szóba jövő dokumentumok zöme magánkézben van vagy kéziratként lappang a különféle közgyűjteményekben. A felfedezésük is kitartó kutatói erőfeszítést kíván, amiről ezúttal Csapody Tamás, a bori munkaszolgálatosok történetének avatott történésze beszél itt megjelent két tanulmányában. S nem is csak a gyér számban keletkező és jószerivel még ma is ismeretlen helyen megbújó ego-dokumentumok felderítése, de a bennük foglalt adatok és információk értékelése is éppúgy komoly problémák forrása. Mennyire hihetünk a bennük foglalt közléseknek, különösen, amikor évtizedekkel később vetik az érintettek papírra a lágerbeli és egyéb hasonló emlékeiket? S mi van akkor, amikor a tanúságtevő korábban lejegyzett emlékezését utóbb megmásítja; vagy mit kezdjünk azokkal az ego-dokumentumokkal, melyeket a túlélő rokonok átírnak ("cenzúráznak"). Mint tudott, az Anna Frank naplóval is ez történt, és hasonló magyar példák is akadnak (Heyman Éva, a „magyar Annak Frank” naplója). S ez még nem minden. Az ego-dokumentum nem szokványos forrás, a benne foglaltak nem úgy utalnak a múltbeli valóságra, mint a legtöbb történeti dokumentum: az bennük igazán becses, ami az eseményeket egy adott személyhez köti, és arról árulkodik, hogy a forrás szerzője mit hogyan élt meg ebben a kivételes múltban.
Arról, hogy ténylegesen hogyan folyt a táborokban, a gettókban, fogvatartottak és a hadiüzemek rabszolgamunkásainak az élete, egyes-egyedül az ego-dokumentumok tájékoztathatnak bennünket. Ez pedig azért fontos, tehát történeti kérdés, mert olyan szélsőséges emberi élethelyzetek átélői vallanak bennük önmagukról, környezetükről és mindenről, ami ennek a traumatikus élménynek keretet és formát ad, akik első kézből szóló tudással látnak el bennünket az emberi élet végtelen lehetőségeiről. A ki hogyan és miért élte át úgy, vagy élte túl az elpusztítására kitalált és berendezett emberi poklot, az erről szóló megannyi szubjektív beszámoló a holokauszt „kultúráját” idézi és teremti meg számunkra. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre beszélt erről egy Bécsben 1992-ben tartott előadásában. A „teremthet-e értéket a holokauszt” kérdését megfogalmazó Kertész végül arra jutott, hogy igen, teremthet, mivel a „holokaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot”.
Történészként ennél jóval szerényebb feladat vár az ego-dokumentumokat forgató megismerőre: annak pontos rekonstruálása vár rá, hogy miként élt egy lágerlakó rab a számára adott felettébb szűkös térben, és mit hogyan észlelt abból, s mi volt, milyen lehetett a valóságról benne ezáltal kikerekedő kép. Ez a kérdés izgatja Huhák Helénát és Szécsényi Andrást itt közölt írásaikban.
Elszámoltatás – kárpótlás
Az érzékeny személyi veszteségek (a család, a rokonság, az ismerősök, a barátok, a szerelmespár elvesztése) mellett az anyagi kisemmizettség további súlyos megpróbáltatásokat jelentett a túlélő számára. Mit lehetett egyáltalán visszaszerezni az elvesztett javakból, és hogyan nem működött a jóvátétel a háborút követő néhány évben? Erről a rendszerint elhallgatott kérdésről Klacsmann Borbála számol be az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-48 közötti működését feltárva. Arra az eredményre jut a fiatal történész, hogy a magyar kormány egyáltalán nem oldotta meg a demokrácia néhány éve alatt a minden túlélőre egyaránt kiterjedő kárpótlás ügyét. Ami végül oda vezetett, hogy a javaikat elvesztő és itthon maradó túlélők a nemzetközi zsidó szervezetek támogatásával kezdhették csupán újra az életüket. Ez így sokat elárul arról, hogy milyen kép élt a háború utáni magyar társadalomban és az állam felelős döntéshozóiban a zsidó áldozatokról, és milyen helyet szántak nekik az új magyar társadalmi és politikai berendezkedésben.
S mi történt vajon a tettesként azonosított bűnelkövetőkkel azt követően, hogy a háború véget ért? A háborús bűntettek számonkérését, a bírósági eljárások lefolyását a történészek már agyontárgyalták, ráadásul a népirtás tényeit is rendszerint a perek kapcsán keletkezett dokumentumokból ismerik. Folyóiratcikkeink közül kettő foglalkozik, újszerű módon, ezzel a kérdéssel. A magyar holokauszt-történetírók legismertebb képviselője, az egy éve elhunyt Randolph Braham néhány egyedi példa felidézésével mutatja be, hogy milyen komoly nehézségekbe ütközött, évtizedekkel az események után, a nagyvilágban szétszóródott elkövetők azonosítása, és ellenük a bírósági eljárások kezdeményezése, hogy kiutasíthassák őket az Egyesült Államokból. Ez egy szubjektív beszámoló is egyúttal, mivel Braham professzor a történeti szakértő tanújának a szerepében működött közre az általa ismertetett esetekben.
Ádám István Pál tanulmányában szintén fontos kiindulópont ez a forrásanyag, amikor a pesti házmestereknek a zsidóüldözésben játszott szerepét vizsgálja a szerző. A kérdésről Angliában angol nyelven monográfiát is megjelentető Ádám meggyőzően ábrázolja, hogy miért válhattak a budapesti házmesterek, elkövetőként és „tétlen szemlélőként” (bystanderként) a zsidóüldözések átmenetileg fontos szereplőivé, és mi rejlik ellentmondásos szerepük mélyén. Tettesként a német megszállás után teljesedett ki „hatalmuk”, amikor a nyílt terrorba átváltó hatalom területi jellege került előtérbe: a bérházak lakóiról nagy áttekintéssel rendelkező házmester attól vált egyszeriben hatalmi tényezővé, hogy a fizikai hollétükben azonosítandó belső ellenség (a „zsidók”) életével szabadon rendelkező hatalom kényszerűen igénybe vette a szolgálataikat. A házmester zsidókat mentő vagy a zsidóknak ártó közreműködése sajátos szociológiai helyzetük folyománya: a többnyire borravalóból élő házmester szinte mindig csak azokon segített, akik korrumpálták, azokat viszont veszni hagyta (sőt feladta), akik erre nem voltak képesek.
Kulturális és politikai emlékezet
A holokauszt történeti kutatásának manapság az egyik legnépszerűbb témája az eltérő emlékezetformák feltárása, benne a túlélők egyéni emlékezetével, a zsidó holokauszt hivatalos emlékezetével (a történelempolitikával), valamint a kulturális emlékezeti módokkal. Az utóbbi fogalmában a múlt történetírói megragadása is helyet kap, jóllehet a téma irodalmi, képzőművészeti, zenei vagy filmes feldolgozására esik inkább a hangsúly. A népirtás társadalmi és politikai emlékezetét az Ausztriában megölt magyar zsidók 1945 utáni emlékezete kapcsán a német történész Regina Fritz vizsgálja, aki korábban írt már monográfiát a holokauszt 1945 utáni magyarországi hivatalos emlékezetpolitikájáról. Az Ausztriában főként kényszermunkásként fogva tartott és nagy számban megölt magyarországi zsidók emlékezeti utóélete másként alakult Magyarországon, mint Ausztriában. Tény viszont, hogy például a Mauthausen-i emlékhely magyarországi felkarolása azután történt meg Kádárék részéről, hogy ez a hely nemzetközi antifasiszta emlékhellyé vált. A magyar fél késlekedése e téren újabb bizonyíték egyfelől a holokauszt magyarországi politikai tabusítására, másfelől az emlékezetpolitika mellőzhetetlen nemzetközi impulzusára.
Ha eddig az derült volna ki csupán, hogy az 1940-es évek végétől elhallgatás övezte a zsidó népirtás eseményét, akkor a Múltunkban közzétett tanulmányok ennek némileg ellentmondanak. Jóllehet nem a történetírás törte az utat a múlttal való kínos szembenézés előtt. Ha a történészek szóba hozták egyáltalán a kérdést, akkor is csak azért tették, hogy szolgálatot tehessenek a mindenkori államhatalomnak, amely politikai hasznot kívánt húzni az ügyből. Ez történt a holokauszt észak-erdélyi történetírásával is. A kérdés hosszú időn át semmilyen figyelmet sem keltett magyar (és erdélyi magyar) történész körökben; egyedül a zsidó túlélőként a térségből külföldre került történészek, és valamennyire a román történetírás érdeklődött a téma iránt. Az utóbbi számára az jelentette a kérdés különös vonzerejét, hogy a háborús időkben Magyarországhoz visszacsatolt területeken folyó zsidóüldözés tényeit szembeállíthatta az állítólag jóval humánusabb román zsidó-politikával. Gidó Attila kolozsvári történész alapos áttekintést ad a kérdésről, rámutatva, hogy a magyarellenes román politika kezdettől, és kivált a Ceaușescu-érában nagy elánnal hasznosította ezt a velejéig hamis történetképet szüntelen magyarellenes politikájában. Időnként még a külföldi, az innen elkerült szakértők segítségét is igénybe vették ehhez a művelethez.
A kulturális emlékezet Jan Assmann által kidolgozott fogalma újabb lehetőségeket kínál a holokauszt emlékezetének mélyebb feltárásához. A kulturális emlékezet keretében a múlt szimbolikus értelmet nyer és nem feltétlenül a tényleges történelem szólal meg benne és általa. A múlt efféle megjelenítése szövegekben, táncokban, képekben, hangzó világban (zene) vagy egyszerre képi és hangzó médiumban (filmalkotás) történik. A művészetek a kulturális emlékezet igazi hordozói.
Mi a helyzet e téren a magyarországi emlékezettörténetben? A folyóiratbeli tanulmányok szerzői közül többen is megkérdőjelezik a holokauszt tabusításának tézisét, mondván: nem csak a háborút közvetlenül követő néhány évben, de az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől már érzékelhetően jelen van egyfajta holokauszt-beszéd a hazai nyilvánosságban; olyasmi ez, ami már puszta antifasizmusként, hanem kifejezetten zsidó áldozattörténetként beszéli el a háborús éveket. Richard S. Ebenshade amerikai történész szerint árnyalni kell azt a közkeletű megállapítást, mely szerint az 1970-es évek előtti Magyarországon nem lehet beszélni holokausztot illető szellemi érzékenységről. Ez azért sem tűnik számára helytálló álláspontnak, mert a majd utóbb kialakuló holokauszttudat kívánalmaihoz méri a korábbi művészi, főként irodalmi megnyilatkozásokat.
Az Ebenshade által pártfogolt nézetet alaposabban kibontja Jablonczay Tímea a holokauszt hatvanas évekbeli női irodalmi reprezentációt elemezve. Megállapítja: a szórványos, de kétségkívül már létező női holokauszttudat egyes megnyilvánulásai azért is felejtődhettek el oly könnyen utólag, mert a női irodalom mindig másodlagosnak számított a férfi alkotókkal benépesített irodalmi köztudatban. Végül Varga Balázs elsősorban Fábri Zoltán rendezői munkásságát előtérbe állítva finoman elemzi a holokauszt téma hatvanas évekbeli folytonos filmes megjelenítését, amely súlyos erkölcsi dilemmák és társadalmi identitás problémák tudatosítását tűzte célul maga elé. A téma művészi feldolgozásának itt bemutatott példái is azt látszanak aláhúzni, hogy a holokauszttudat sokkal inkább hatott már ekkor Magyarországon ennek a kulturális emlékezeti módnak a jóvoltából, mint ahogy korábban feltételezték. Jóllehet ezek a mégoly gondos elemzések sem mondanak ellent annak, hogy mind a Rákosi-érában, mind a korai Kádár-korban a zsidó szenvedéstörténet ténye többnyire csak a tűrt, sőt nemegyszer a tiltott nyilvánosság keretei között kerülhetett elő. A helyzet e téren a hatvanas éveket követőn változott meg némiképpen.
Áttekintésünkből kitűnhetett, hogy a holokauszttal kapcsolatos friss történeti kutatások többnyire nem a tettesek kilétére, ténykedésük aprólékos bemutatására korlátozzák a figyelmüket. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy az érintett kutatók függetlenítik magukat az állami történelem- és identitáspolitika mai beszédmódjától és témavilágától, attól, amely a tettesek – politikailag kívánatos – önkényes megítélésével szinte kiprovokálja a történészi megszólalást. Emancipációs törekvésük biztosítékokkal szolgál arra nézve, hogy a holokauszt történeti megközelítése, ha nem is alkot ma még tisztán tudományos belügyet, de mentesülhet végre attól, hogy kizárólag csak aktuálpolitikai eszmei játékszerként tekintsenek rá.
