Újszülött válaszok nyugszanak a Megkésett Gondolatok Temetőjében. Másodpercekkel, percekkel, órákkal vagy napokkal később fogantak, mint amikor kellett volna, ezért világrajöttük után rögvest elásták őket. A hűvös levegőben elfojtott indulatok, és a törékeny önbecsülés reszketegen kószáló árnyai lengenek. A sírköveken egy-egy mondat áll: szándékosan metsző vagy akaratlanul odavetett megjegyzés, amelyre a kimondatlan felelet túl későn érkezett. És most ott nyugszik elhantolva, legyen neki könnyű a föld.
Vannak, akik rendszeresen ápolják a sírjaikat. Mint Péter. Inget hord (a kék-fehér hajszálcsíkos a kedvence) és homokszínű szövetnadrágot. Kerek pocakja ívén feszül a gombok körül az anyag. Ötven körül van, tizenöt éve tanít barokk irodalmat a bölcsészkar angol szakán. Sűrű, göndör fekete haját olasz felmenőitől örökölte (mondogatta). Beszélgetés közben úgy néz, mint akit minden érdekel. Vastag, hússzínű szája önálló életet él. Amióta megpuhult az arca, takarosan nyírt szakállat hord. Nagyon szeret úszni: a vízben súlytalan. Naponta eszik egy datolyát, az iráni kollégája szoktatta rá. – Ehetsz többet is, de mindig prímszámnyit, ahogyan a próféta is tette – magyarázta neki Khalil a tantestületi kiránduláson.
Péter csak egy sírt látogat (mert általában rögtön tudja, mit mondjon). „Milyen jó étvágya van valakinek!”, áll a megkésett válasz fejfáján. Arról elmélkedik a gödör melletti padon üldögélve, hogy talán ki kéne hantolnia, és a megfelelő pillanatban belevágni a felesége arcába: „Mert szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára?” Hülye ötlet. A megkésett gondolatokat azért is jobb mélyre temetni, mert lejártak, és idővel egyre csak tovább savanyodnak. És a felesége (állítólag) csak jót akart. Ha elmegy mellette, végigsimít a hátán. Nem különösebben érzéki mozdulat, mégis sokat jelent. Csak az érti, mennyit, aki harminc éve ugyanazzal az emberrel fekszik és kel.
A szomszéd parcellán Anna és Maja állnak, csendben merednek egy frissnek tűnő halomra. Féltestvérek, az anyjuk közös. Ahhoz képest, hogy tizenhat év korkülönbség van köztük, elég jól megértik egymást. Mindketten tudják (amit a barátaik közül csak kevesen), hogy milyen 48 kilósan is zsírosnak lenni, lopva fel-felcsípni egy köteg bőrt a deréktájon a mosdóba menet; fogságban lenni akkor is, amikor már minden ajtót kitártak. Tudják, mit jelent a saját testük mostohájának lenni. Maja, az idősebbik, a húszas évei elején minden fontos étkezés után kiment a vécére hányni. Aztán fogat mosott (mert a fogaira kényes volt). Szerencsére már régen túl van rajta, mondja. Az ember legkésőbb az első terhességekor számot vet a testével, és megtanul vele bánni. Neki ráadásul ikrei vannak, teszi hozzá kedélyesen. Azt mondjuk nem tudja, képes lesz-e valaha megenni úgy egy sajtburgert sült krumplival, hogy aztán ne hajtsa ki másnap a lelkiismerete lemozogni a fölöslegesen bevitt kalóriamennyiséget, gondolja. Anna anorexiás. Most tizenhét. Szűk, sötét farmert és bő, piros-fekete kockás flanelinget hord. Vékonyszálú, kevés haját feketére festette. Már hónapok óta nem jött meg neki. Jó úton jár: csak még két kiló menjen le, és akkor leáll. A barátja, Gábor elfogadja és támogatja (ha ez neki fontos), csak ne csináljon hülyeséget.
A lány hálás, Gábornak pedig így az egyszerűbb. Maja és Anna jó testvérek, most mégis zavarban vannak. Részegek, ahogy a temetőbe járó gyászolók jó része.
– Mondjad már, mi volt – nógatja a húgát Maja. Sokáig tartott, amíg idáig jutottak, őbenne van négy sör és egy zubrovka, és kivételesen Anna is ivott. Most már muszáj elmesélnie, mi a baja.
– Tudom, hogy hülyeség – kezdi Anna.
A körmével igyekszik minél nagyobb darabban lehántani a hideg sörösüveg testéről a címkét. – Tegnap kocsmázni voltunk Gáborral és a haverjaival. Aztán szóba került valamelyik barátja, aki nem tudott eljönni, mert valami csajjal találkozik. És arról beszéltek, hogy ki az új lány. Én ismerem a gimiből, eggyel alánk jár. Az a feltűnősködő típus, de különben aranyos.
– És?
– És akkor a Balázs bedobta, hogy tök jó nő, mire Gábor, hogy „ja, és van is mit fogni rajta”. Érted? Úgy, hogy ott ültem mellette.
– Hú, de szar lehetett.
– Legszívesebben mondtam volna neki, hogy akkor miért nem dugod meg te azt a kövér tehenet, de csak később, az éjszakain jutott eszembe.
– Jobb, hogy nem mondtad – bólogat Maja – Nem tudhatod, hogy pontosan hogy értette.
Maja biztosan nem vitt volna senkit egyik sírjához sem, egyébként is kerülte a temetőt. Jól házasodott: nem csoda, hogy boldog. Az esküvő után kiköltöztek a zöldbe. Nem messze: kocsival fél óra, vonattal 40 perc a Déli. Informatikus diplomáját és a két felsőfokúját bezárta az íróasztalfiókba, és a szülés után otthon maradt az ikrekkel. Iszonyú nehéz volt az eleje: mindkét kisbaba hasfájós volt, ezért két hónapon keresztül minden este órákig ordítottak. Azelőtt elhűlt, ha csecsemőgyilkos anyákról olvasott a kisszínesekben, most, ugyan nem jó szívvel, de hajlott rá, hogy erőből földhöz csapja a sajátjait.
Amikor tizenhat évesen egy szakítás után részegen ment haza, az anyja nem veszekedett vele, mint máskor, ha a tanítás után dőlt belőle a cefreszag. Leültek a konyhaasztalhoz.
A fonott ernyőjű lámpa meleg fénnyel világított. Maja izzadt alkarja rátapadt a fehér viaszos vászonterítőre. Szomjas volt. Fájt a szíve, szó szerint, mondta: szorított a mellkasa, szorított a torka. (Mindent feketére festeni, jól értette, mit jelent, bizonygatná most, majdnem húsz évvel később.)
Ő szakított. A fiú is sírt. Attól fél, hogy most rakta ki élete szerelmét, és csak később fog rájönni, mekkora bajt csinált. – Emiatt kár aggódni – vigasztalta az anyja ott, a konyhában –, úgyis csak a végén fog kiderülni, ki volt életed szerelme. Ha egyáltalán. Talán több is lesz. Talán egy sem.
Száraz hülyeség, gondolta Maja, de azért megjegyezte, amit hallott.
Most, tizenhét évvel később már jól van. Olyan jól, hogy senki nem is érzi szükségét, hogy keresse. Ha bevásárolni indul, szépen felöltözik. Örül, hogy embereket lát. Párhuzamos világokban él: az ikreket valóságosan tolja ki már négyszázhuszadszorra a házból, hogy céltalan sétára induljon velük, a férjét is offline szereti. Minden mást a Facebookon csinál: ott beszélget, örül, bosszankodik, kacérkodik, nyomoz, megfigyel, politizál. Felhúzza magát, amikor az ismerősei tenyérnyi bejegyzésekben köszönik meg különleges barátaiknak a felejthetetlen születésnapjukat. Biztos magányosak, aztán azért kell világgá kürtölniük, mennyire szereti őket mindenki, hangzott a fensőbbséges diagnózis. Aztán rövid gondolkodás után belátta, hogy igazából ő irigykedik: azóta inkább továbbgörget.
Egyik nadrágocska a másik után. Hogy lehet valakinek ilyen pici lába. Egyszer majd akkora alsógatya fog nekik kelleni, mint az apjuknak. Minek az ekkora gyereknek mellény. Legeltesd juhaimat. Teregetés közben időnként mégis kitéved a temetőbe. Ott feküdtek az ágyban, Endre leoltotta a kislámpát: aludni akart. Maja még nem. Szóvá tette, érvelt (mintha lehetne). „Bazmeg, beteg vagy te, hogy számolod?!”, áll a síron. „Biztos nem tenném, ha időnként én is elmennék”, idézi fel keserűen az elásott választ. Egy pillanatra lehunyja a szemét, az ajkait összepréseli. Aztán ellazítja a vonásait.
A vizes nadrág úgy csattan a levegőben, mint az ostor, ahogy teljes erőből kirázza, hogy aztán könnyebb legyen vasalni.
Péter most nem egyedül érkezett. Egy hatalmas, a jókedvtől kicsattanó nő kezét fogja, és olyan hévvel húzza maga után, mint annak idején a kislányát, amikor már villogott a zöld lámpa. Szavaik és mozdulataik lendületén érződik az üveg merlot, amit megittak. A barátaiknál voltak vacsorázni; még a kemény, szürke abrosszal leterített asztalnál ültek, amikor Péter úgy döntött, kiássa az évek óta gyászolt választ.
– Szegénykém, ilyen éhes maradtál? – fordult oda hozzá a felesége ártatlanságot mímelve, amikor másodszor akart venni a süteményből. Nóra fekete hajú, karcsú ötvenes nő volt. A beszéde harsány, a humora kegyetlen és elragadó. Minél nagyobb volt a hallgatósága, annál jobban érezte magát a bőrében.
– Szállj már le rólam végre – felelt Péter kimérten. Nagy levegőt vett, hogy végre mégis kimondja: – Szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára?
Nóra barna szemei elkerekedtek, vékony orrcimpái kitágultak. A vállai megfeszültek. Aztán kényszeredetten elmosolyodott, úgy fújta ki orrán a levegőt, mintha egy olyan fekete viccen mulatna, amin nem is illik nevetni.
Többé nem simított végig a férje hátán, amikor elment mellette.
