Robert Schörgenhofer osztrák sporttársat méltatlanul elfeledtük, noha jó szomszédunk, ha nem tett is annyit a magyar válogatott Eb-szerepléséért, mint az UEFA a létszámemeléssel, múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy hazánk fiai pótselejtezőt játszhattak 2015 őszén. A Feröer-szigetek legjobbjaival vívott Üllői úti találkozón ugyanis elnézett Guzmics nyilvánvaló szabálytalansága fölött, így honfitársaink 0-1-ről 2-1-re fordítottak, de soha meg nem válaszolható kérdés: mi van, ha a játékvezető 1-1-nél a büntetőpontra mutat, és a tizenegyest értékesíti az ellenfél.
Arra viszont könnyű felelni, miként zárul a Magyarország–Azerbajdzsán Eb-selejtező négy évvel később ugyanott, ha a mérkőzés holland bírája a 92. percben, 1-0-nál megítéli a vendégek teljesen szabályos gólját: akkor 1-1-gyel zárul a parti, és szertefoszlik a remény, hogy a magyar labdarúgó-válogatott egyenes ági résztvevője lesz a jövő évi Európa-bajnokságnak. Miután azonban a sípos dirigens handset képzelt, és szabadrúgást rendelt el kifelé, huszonegyedik századi legjobbjaink egy cardiffi győzelemmel eljuthatnak a kontinenstornára. Nem állítom, hogy könnyű lesz Walesben nyerni november 19-én, de a rivális szintén mérsékelt képességeinek ismeretében lehetetlennek egyáltalán nem nevezném a feladatot, legföljebb annyit jegyzek meg: a múlt heti teljesítményekkel – akár a horvátok, akár az azeriek ellenivel – alighanem képtelenség a megoldás...
Ám egyelőre az a tisztünk, hogy ne bánjunk olyan mostohán az amersfoorti Dennis Higlerrel, ahogyan a vorarlbergi Schögerhoferrel tettük, és fogadjuk a holland játékvezetőt, valamint partjelzőjét tiszteletbeli magyarrá. Elvégre széles e világon mindösszesen két ember akadt, aki szabálytalannak vélte Bahlul Musztafazade egyenlítő gólját. Illetve, nem volt az egyenlítő gól, hiszen maradt az 1-0 „ide”, jóllehet a vendégek labdarúgója még véletlenül sem kezezett, mielőtt a hálóba juttatta a labdát. Jellemző az ítéletre, hogy a Nemzeti Sport online kiadása is ilyesmiket írt: „Van Isten, megúsztuk; Higler megmentette a válogatottat.”
Ami a futballprodukciót illeti, az megint csak keserves volt. Igaz, spliti „villámtréfák” nem fordultak elő, de hát olyan pancserhármast, amilyet a csetlő-botló magyarok a lázálmos horvátországi első félidőben elővezettek, egy mérkőzésen belül talán csak ötven-száz évenként látni. Arra tehát nagy tétet lehetett tenni, hogy a csütörtöki három „öngólt” nem ismétlik meg, sőt meg sem közelítik honfitársaink, ám attól bizony tartani kellett: vasárnap is sikerül csütörtököt mondani.
Az aggály majdnem realitássá vált, hiszen a döntetlen is vereséggel ért volna fel. A kezdetlegesen labdázó ellenfelet a magyar együttes csak az első harminc percben tudta megzavarni, majd viszonylag élénk fél óra múltán ugyanúgy a saját korlátaival küzdött, mint ibolya szerény kvalitású vetélytársa. A második félidőben nagyjából annyi akciót vezetett, amennyit szokott, azaz elvétve örvendeztette meg a közönséget formás támadással. A hivatalos körök nagy vívmányként értékelték, hogy több mint tízezer srác egybegyűlt az elvben zárt kapus találkozón. (Azt tapasztalni: a kiskaput jó ideje könnyebben találják mifelénk, mint a kaput.) Ezzel együtt mindennek tekinthettük a vasárnap kora estét, csak felhőtlen gyerekzsúrnak nem, sőt a szünet utáni teljesítmény inkább az ifjúság elrettentésére, mint csábítására volt alkalmas.
De Einstein óta tudjuk, minden relatív. Ahogyan Higler sporttárs fantáziált, úgy a mérkőzést egyenesben közvetítő televízió stúdiójában is délibábot kergettek: a találkozó elemzése olyan vidámságba torkollt, mintha Hacsek és Sajó-jelenetet néztek volna a résztvevők. Pedig hát Azerbajdzsán nem csekély mázlival felülmúlt válogatottja az utóbbi három évben csak Katarban, Máltán, a Feröer-szigeteken és Bahreinben nem kapott ki, ha idegenben lépett fel. (Igaz, a máltai iksz mellett a másik három meccsét megnyerte.) Az Eb-selejtezők történetében pedig ez a szolid mérlege: 66 mérkőzés, 6 győzelem, 10 döntetlen, 50 vereség.
A keserű félszázas jubileumhoz közösen segítette tizennégy eredeti és egy tiszteletbeli magyar...
Ezzel együtt egy szponzorcég hirdetést tett közzé: „Szép volt, fiúk! Gratulálunk a győzelemhez! Ott vagyunk a magyar sport nagy pillanatainál!” A reklámhoz tartozó fotón pedig Kádár Tamás látható. Ő az „azeri” meccsen nem játszott. Horvátországban sem, ám ott a pályán volt. De vajon melyik lehetett a nagy pillanata?
