Eötvös Péter operáját a párizsi Théâtre du Châtelet rendelte és mutatta be 2004-ben. A szövegkönyv, amely Mezei Mari munkája, Tony Kushner kétrészes drámáját veszi alapul, amelyet a huszadik századi amerikai irodalom egyik legfontosabb színpadi alkotásának tartanak. A művet szerte a világon, nálunk is játszották. A két rész címe Millennium közeleg és Peresztrojka, előadásuk együtt hét óráig is tarthat, a librettista ezekből két-két és fél órás opera szövegkönyvét alkotta meg. A műben valóban élt emberek, illetve szellemük is feltűnik: így Ethel Rosenbergé, akit McCarthy szenátor jobbkeze Roy Cohn ügyvéd küldött a villamosszékbe. Ő egyébként Donald Trumpot is képviselte korai éveiben. Cohn AIDS-ben halt meg 1986-ban, az operában Rosenberg szelleme részvétlenül nézi végig agóniáját.
A történtet a szereplők valóságos életének és képzeletviláguknak a keveredése adja ki, „az ezredfordulóhoz közeledő Amerika neurotikus világát ábrázolva sötét rémálomként drámai hallucinációk sorozatában” (Eötvös). „Az én operaverzióm nem annyira a politikai szálra koncentrál, mint inkább a szenvedélyes emberi kapcsolatokra, a drámai feszültség az erős szerkesztettségből éppúgy fakad, mint a hallucinációk formátlanságából” – írja a zeneszerző.
A főszereplő Prior Walter AIDS-ben szenved, tudja, hogy meg kell halnia, ezért elképzel egy angyalt (egy nőt), aki azt parancsolja neki, váljék prófétává és mentse meg a világot. Walter felemelkedik az égbe, de nem hajtja végre az angyal utasításait. Prior párja Louis, ők melegek, Luis otthagyja barátját, miután kiderül betegsége, és egy éjjel a Central parkban összejön a másik két egymáshoz kötött sorsú szereplő, Harper és Joseph, egy mormon házaspár férfi tagjával, aki éppen akkoriban szembesül saját maga előtt is homoszexuális vonzalmaival. A két egymástól elidegenülő pár, valamint Cohn küzdelme valós és képzelt ördögeikkel - Prior esetében az Angyallal is – álmaikban és a valóságban, adja tehát a történetet.
Az idősíkok nem, a helyszínek azonban sűrűn váltakoznak, az események jól követhetők. Eötvös ehhez olyan zenei nyelvet dolgozott ki, amelyben a korrajzot kontúrosítandó mindazok a zajok, zenék feltűnnek, amelyek manapság körbevesznek bennünket, de ezek csak a külsőségek, a végeredményt a zeneszerző saját anyaga adja, amelynek mindazok csak alkotóelemei.
Eötvös operái gyakran tűnnek fel a világban, sorra adják elő őket újra és újra. Ez nem üres tiszteletadásként a ma élő egyik leghíresebb kortárs szerzőnek, ezek a darabok azért élnek, mert működnek. Eötvösnek nem mindennapi tehetsége van ahhoz, hogy a drámai történéseket magával a zenével fejezze ki. Az Angyalokban mind a zenekari alap – amely szólista minőségű jelenlétet kíván a hangszeres közreműködőktől -, mind az, amit és ahogyan a szereplők énekelnek, énekbeszéddel, deklamálva előadnak, pontosan irányítja rá a nézők figyelmét arra, ami a színpadon történik, illetve azokra a „rettenetes időkre, amit ma élünk” (Prior).
A zene képes a jellemek, szituációk ábrázolására a klasszikus operai értelemben, legyen bár akármennyire „avantgarde” – ami mára éppen úgy időn kívülivé vált, mint bármelyik másik stílus -, nem afféle függelék az önmagában is erős szövegen. Prior végül – nem úgy, mint Jákob - legyűri Angyalát, nem akar harmincévesen prófétaként az égbe emelkedni, az Istentől elhagyott borzalmas világ megmentője lenni. Az földi életet választja, legyen az bármilyen. Folyjék tovább a saját - és az övéénél akár még sokkal rettenetesebb körülmények között élő emberek - élete is tovább, úgy ahogy addig. A legtöbb, amit kaphatnak, az a remény. „Több életet akarok” – mondja.
A színpadkép egyszerű, a háttér vetített, nagyvárosi felhőkarcolók, Central Park fekete-fehérben, az Északi-sark jege. A díszletek a legszükségesebbek, ágyak, asztalok, székek. A rendezés is a szereplők mozgatásának legszükségesebb minimumára szorítkozik, érdekes pillanat az első rész végén a Mr. Bean sorozat állandó kezdő képsorára való utalás (Ecce homo – éneklik ott égi hangok), ezután a második rész első pillanataiban megjelenik látható mivoltában is az Angyal. A hó szinte folyamatosan esik, vastagon borítja be a színpadot. A szereplők kiválóan, kifejezően játszanak, énekelnek, hangjuk mikrofonnal erősített, ezért végig erőteljes, legyenek bárhol a színpadon, forduljanak bármerre. Ettől a különféle hangfajú énekesek egyenrangúak nincs igazán hierarchia közöttük. A szöveg a zene és az előadás együtt teremtik meg a hatásos színházi élményt.
