Nyár volt, tanítási szünet. A fiú, aki éppen befejezte az első osztályt az Ernst Thälmannról elnevezett iskolában, és már felavatták kisdobosnak, a Nyugatra szökő honfitársakról kérdezősködött. Ám az apja szokatlan eréllyel torkolta le: „Ez minket nem érdekel!” A megszeppent fiú két dolgot nem sejtett. Először is a szülei biztosra vették, hogy új építésű lakásukat a szászországi Mittweidában lehallgatja a Stasi. Kényes kérdésekről soha sem beszéltek a négy fal között, inkább a környék parkjaiban sétálgattak. Másodszor, a hosszú sétákon már meghozták életük legnehezebb döntését: ők is megpróbálnak „átjutni”. A balatoni nyaralás ürügyül szolgált az előkészületekre. Magyarország a Nyugat, a szabadság kapuja volt. Szándékukat azonban titkolniuk kellett, úgy tenni, mintha a vakáció után folytatni akarnák addigi életüket – nehogy gyanúba keveredjenek, és megtiltsák kiutazásukat.
A piros műbőr napló
A házaspárban már régen érlelődött az elhatározás, hogy az NSZK-ba szöknek. Egyszer elmentek egy templomi hangversenyre, mire a munkahelyükön megfenyegették őket, nem nézik jó szemmel, hogy templomba járnak. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtak így élni tovább, Honecker rendszerének fojtogató légkörében. A kisiskolás lehangoló képet őriz arról a világról, amelyet végleg maga mögött hagyott: „Az utolsó emlékem az NDK-ról, bármilyen sablonosan hangzik is, egy áruház üres polca.” Estefelé érték el a csehszlovák határt, az őrök elemlámpával bevilágítottak a kocsiba, komótosan tanulmányozták a papírjaikat – aztán felnyitották a sorompót.
Magyarországra érve a család nem bírt a türelmetlenségével, egyből Ausztria felé kanyarodtak. Már hírét vették a Páneurópai Pikniknek, amikor hat-hétszáz NDK-s állampolgár egyszerűen átsétált osztrák területre a kukoricáson keresztül. Augusztus 19-én a nagy nemzetközi hírügynökségek arról tudósítottak, hogy ez volt a vasfüggöny történetének legnagyobb „tömeges menekülése”. Horn Gyula és Alois Mock már június végén, nagy csinnadrattával bontani kezdte a bürokratazsargonban „műszaki zárnak” nevezett szögesdrótakadályokat, de hát nem juthatott minden száz méterre külügyminiszter. A határ őrizetét időközben, éppen a piknik óriási visszhangja miatt újra megerősítették.
A zöldhatárhoz közelítve eltévedt a család, egyenruhás fegyveresek állták útjukat. Hiába bizonygatták, hogy a Balatonra tartanak, csak eltévedtek, annyira azért a határőrök sem voltak ostobák. Őrizetbe vették, egy laktanyába vitték őket. Hogy a következő drámai napok eseményeit a szerző három évtized elteltével is pontosan fel tudja idézni, az az édesanyának köszönhető. A fiatalasszony, civilben könyvelő, közmondásos német alapossággal vezette piros műbőr kötésű „menekülésnaplóját” (Fluchtalbum). Az első bejegyzés keltezése augusztus 21. Hátborzongató: ugyanazon az estén lőtt agyon utoljára keletnémet menekülőt magyar határőr, nem is olyan messze, Kőszeg közelében (lásd keretes írásunkat).
Remény és kétség között
A magyar tiszt, aki kihallgatta őket, dühös volt, mert „miattunk rángatták ki az ágyból az éjszaka közepén”. Panaszkodott is az őrültekházára, de azért nem bizonyult ellenségesnek. Azt tanácsolta, hogy igényeljenek nyugatnémet útlevelet az NSZK budapesti konzulátusán, azzal kiengedik őket a rendes átkelőn. Csakhogy a Zsiguli akkumulátora megadta magát, hajnalban úgy kellett betolni a járgányt a senkiföldjén. Végül pár magyar határőr megszánta burleszkbe hajló szerencsétlenkedésüket, segített nekik, és a motor nagy nehezen beindult – indulhattak a magyar főváros felé. A képviselet addigra már megtelt szökevényekkel. Egy cédula tudatta, hogy a zugligeti templomban befogadják őket. Így kerültek Kozma Imre és a máltai szeretetszolgálat oltalma alá. Vagy ötszázan szorongtak a sebtiben berendezett menekültszállás sátraiban, ahol a kimerült, halálra rémült emberek kicsit megnyugodhattak. „A máltaiak jelenléte a biztonság és a remény érzetét adta”, írja Airen.
Egy másik sátorba kitelepültek a konzulátus munkatársai, a rászorulók egyből folyamodhattak nyugatnémet okmányokért. Csaknem ötvenezer keletnémet várakozott a kijutásra Magyarországon. A létező szocializmus napjai meg voltak számlálva, de ezt könnyű mondani utólag: akkor remélni sem merték.
A család az elsők között hurcolkodott át a csillebérci úttörőtáborban berendezett szükségszállásra. Szerencséjük volt, mert így saját bungaló jutott nekik. Legalábbis kezdetben; később, szeptember első napjaira már tizennyolcan osztoztak tíz fekhelyen (ezt is a könyvelő anyuka írta fel). Esni kezdett, közelgett az ősz. Főleg a kisgyerekesek aggódtak, meddig kell még sátrakban éjszakázniuk. Az emberek próbálták agyonütni az időt, amíg valaki, valahol – Budapesten vagy Moszkvában, Bonnban vagy Berlinben – dönt a sorsukról. Ennivalóról a máltaiak és a Vöröskereszt gondoskodott, Ausztriából szeretetcsomagokat, segítőkész magyaroktól meleg ruhákat kaptak. Nem a hideg és a sár volt a legrosszabb, nem is a közös vécék, zuhanyzók előtt kígyózó sor.
Stasi az úttörővasúton
A menekültek a Stasi spiclijeitől rettegtek a budai hegyek között is. Idegenek nem álltak szóba egymással, nem árulták el a nevüket. Az óvatosabbak leszerelték a rendszámot a Trabantról, Wartburgról, hogy ha mégis visszaküldenék őket az NDK-ba, nehezebb legyen az azonosításuk. Híre terjedt, hogy egy fiatal nőt megtámadtak éjszaka, ebben is a keletnémet állambiztonság ügynökeinek provokációját gyanították. A család egy nap úttörővasutazni ment, de ott sem leltek nyugalmat: úgy érezték, hogy egy ismeretlen őket fényképezi. A férfiak éjszakai őrséget szerveztek Csillebércen, a félelem és a tétlenség egyeseket a paranoia határára sodort. Közben megjöttek a nyugatnémet útlevelek, de az sem volt könnyű pillanat. Az átvételkor alá kellett írniuk, hogy tudomásul veszik, az NDK-ban ezért két év börtön jár.
Horn Gyula híres bejelentését, a határnyitást szeptember 10-én, pontosan 19 óra 20 perckor ismertették diplomaták a táborban, több mint háromhetes kínzó bizonytalanság után. Az elbeszélés további részében mintha a korabeli híradók legendás képei elevenednének meg. Buszozás, lelkesen integető budapestiek, sírás és ölelkezés a hegyeshalmi határátkelőn. Rocksztárokhoz illő fogadtatás Passauban, külföldi újságírók, hősünknek pedig külön egy piros lufi. Vadidegenek kérdezgették tőlük, miben segíthetnek, meghívták őket ebédre, vacsorára. A gyerek addig nemigen látott banánt, és a következő napokban annyit falt be belőle, hogy utána évekig rá se bírt nézni.
A 35 esztendős mérnök apa gyorsan munkát talált az NSZK-ban. Az ősz történelmi eseményeit, a lipcsei tüntetéseket és a berlini fal lebontását már új lakóhelyükről, a bajorországi Rosenheimből követték, tévén. Az akkurátus anya november 9-én, a belnémet határnyitás napján egyszavas mérleget vont: „Hihetetlen.” Piros műbőr naplója máig gondosan őrzött családi kincs. A Mexikóban élő, 37 éves Airen visszaemlékezése torokszorító emlékeztető közelmúltunkra. Amikor Bécs felé kettős szögesdrótba botlik az utazó, a határőr lámpája az arcába világít, és minden bokorban rejtőzhet besúgó; közben pedig ruhát gyűjtenek külföldi menekülteknek, segítenek betolni az autójukat, és mosolyogva integetnek utánuk.
