Húsz éve már, hogy egy ezüstös hajú, előkelő asszonnyal találkoztam New Yorkban. Martha Nierenbergtől azután kértem interjút, hogy beperelte a magyar államot, családi örökségeként visszakövetelve a híres Herzog-gyűjteményt, El Greco, Lucas Cranach és Monet felbecsülhetetlen értékű festményeivel. Az asszony és férje Manhattan felhőkarcolóitól jó órányi autóútra lakott. Skandináv mintára épült, tóparti faházuk egyszerre árulkodott jólétről és ízlésről, a környező fenyvesben szarvasok legelésztek.
A ház kimért úrnője hetven fölött is meglepően jól beszélte magyar anyanyelvét, pedig fél évszázada alig gyakorolta. Nem véletlenül volt arisztokratikus, lévén született arisztokrata. Leány korában, mielőtt felvette dán-amerikai férje nevét, báró csepeli Weiss Mártának hívták. Apja Weiss Alfonz, a legendás iparbáró, a Csepelen vas- és fémműveket alapító Weiss Manfréd fia. Nagyanyja Hatvany-Deutsch lány. Édesanyja Herzog Erzsébet, a gyűjtemény névadójának a lánya.
Herzog Mór báró műkincsekbe fektette vagyonát, „ahelyett, hogy pénzét elkártyázta, ellóversenyezte, elitta, elcigányozta vagy kurvákra költötte volna, úgy, ahogy egy igazi magyar úrhoz illik”. Závada Pál új regényéből idéztem. A Hajó a ködben a Weiss-örökösök drámájáról szól, ahogy 1944 tavaszán, a német megszállás után kényszerű alkut kötnek a nácikkal. Cégcsoportjuk fontos beszállítója a harmadik birodalom hadigépezetének, zavartalan átadása fejében a család negyvenvalahány tagja a katasztrófába rohanó Magyarországról a biztonságos Portugáliába, Svájcba menekülhet.
A kivételezettek egyike volt az akkor alig húszéves Márta baronesz. Kérdeztem, de nem szívesen beszélt a vészterhes napokról, egyszer a hangja is elcsuklott. Szemlátomást felkavarták az emlékek. Látszott rajta, többet is veszthetett gyár- és bányarészvényeknél, villáknál és festményeknél. Gondtalan ifjúsága sokkszerű véget ért. A kierőszakolt „szerződés” aláírása után tovább rettegtek, vajon állják-e szavukat a németek – vagy mégis lágerbe zárják, netán egyszerűen agyonlövik őket.
Pedig sokáig sérthetetlennek hitték magukat. A Manfréd helyére lépő családfő, Chorin Ferenc (1879–1964) és az „alapító atya” másik veje, báró Kornfeld Móric (1882–1967) dúsgazdag, befolyásos emberek voltak, Horthy bizalmasai, felsőházi tagok. A háború katonai megrendelésekkel, nagy profittal kecsegtette őket. Végül Chorin szorult helyzetében is megmutatta, miért tartották üzleti zseninek: bár megverték és éheztették, kialkudott az SS-től 3 millió márkát, Göring és Himmler vetélkedését okosan kihasználva.
A felszabadulás után akadt, aki kollaboránsnak, sőt háborús bűnösnek nevezte a híres aradi főrabbi unokáját. Chorin később támogatta az emigrációban szűkölködő bukott Horthyt (aki, jegyezzük meg, kormányzóként nem harácsolt össze magánvagyont). A zsidókat már a vészkorszak előtt sem tekintette sorstársaknak család, Weiss Manfréd kikeresztelkedett örökösei magyar arisztokraták lettek. A regénybeli Weiss lány, Judit bárónő, aki közösséget vállal az üldözöttekkel: irodalmi hős, Závada teremtménye.