De mi csak egy start up rendezvény vagyunk – hangoztatja magáról a tizenötök kiadását a hétvégén zárult Zürichi Filmfesztivál. Ez a kezdeti állapot olyan szintű büdzsével van megtámogatva – mintegy hétmillió svájci frankkal, azaz 2,2 milliárd forinttal – amelynek zömét piaci szponzorok és városi tehetős emberek adják össze. Így nem véletlen, hogy a fesztivál tizenöt év alatt eljutott az európai mustrák másodvonalának élére. Azaz nem akarnak világpremiereket (arra ott van Cannes, Velence és Berlin, vagy az országon belüli nagy konkurens, Locarno), sokkal inkább trendi és kurrens műveket, amelyeket elég sok sztár el is tud kísérni. Ezeket a műveket az úgynevezett Gála premierek szekcióban szedik csokorba. Mivel a zürichi mustra közönség-rendezvény, nem meglepő, hogy a jegyeket pénzért árulják: egy-egy gálán, ha megjelenik alkotó, akkor a belépő nem kevesebb, mint 89 svájci frank – körülbelül huszonnyolcezer forint. Az előadások abszolút teltházasok, így a tudósítóknak nagyon szép és megható történetet kell előadniuk, ha be akarják magukat könyörögni egy-egy vetítésre. Mert nem olyan rossz mozizni, ha az adott filmet Kristen Stewart, Roland Emmerich, Javier Bardem vagy Cate Blanchett vezeti fel.
Noha a Zürichi fesztivál a kalandoroknak is nyújt kihívásokat – például a svájci és a német filmek válogatása, ne adj' Isten az ismeretlen művekkel teli versenyprogram –, csakúgy, mint a svájci közönséget, a sajtót is elsősorban a „fősodor” érdekli. A legnagyobb figyelem két – papíron – hasonló filmet kísért. A közös pont, hogy mindkettő híres és tragikus életet, a rendszer által tönkretett karriert mutat be. Az egyik Rupert Goold rendezte Judy, a másik a Benedict Andrews által jegyzett Seberg. Goold műve könnyebben befogadható az átlagközönség számára: a Judy Garland életet bemutató musical műfaja most nagyon pörög, és a címszerepet alakító Renée Zellweger olyan, mint akinek végig az járt az eszében, hogy jelölésbiztos alakítást nyújtson. Majd a vájtfülűek eldöntik, hogy a Zellweger által felénekelt dalok mennyire fedik Garland világát, igaz a film a színész és énekesnő élete utolsó időszakára koncentrál, csakúgy, mint a forgatókönyv alapjául szolgáló Peter Quilter-színmű, a The End of the Rainbow. Ami több ennél a filmben, hogy Goold megidézi a múltat, az Óz a csodák csodája forgatását, ahol a MGM stúdió emberei elkezdték étvágycsökkentőkkel, altatókkal és egyéb szerekkel tömni az ifjú tehetséget. Az abúzusokkal teli jelenetekért a rendező elnézést kért, de amikor elkezdték forgatni a filmet, még sehol nem volt a Weinstein botrány és a #metoo. Egyszóval, tuti díjeső várható a Judy-nak, ezt már onnan is érzem, hogy nálam megszólalt a vészcsengő a sokszor émelyítő giccs miatt.
A fesztiválon Aranyszem-díjjal is elismert Seberg Kristen Stewart címszereplésével teljesen más úton jár. A francia új hullám egyik legismertebb színésznőjének élete akkor vált lidércessé, amikor hazájában, az Egyesült Államokban az FBI nemzetbiztonsági kockázatnak ítélte, mert anyagilag támogatta a fekete amerikai polgárjogi mozgalmakat, sőt egy fekete aktivistával, Hakim Jamallal intim viszonyba is került. Seberg élete önmagában legenda, kit tudja kivel nem volt kapcsolata (állítólag még Clint Eastwoodnak is szeretője volt) korai haláláig. A problematikus személyiséget igen árnyalt módon alakítja Kristen Stewart, akinek ezzel a teljesítménnyel szintén ott lenne a helye az Oscar mezőnyben – különösen, hogy a játéka zömét nem az öregbítést szolgáló maszk támogatja meg, mint Zelweger esetében. Benedict Andrews szerint Stewart alakításának az a titka, hogy nagyon sok a közös vonás közte és Seberg között.
Ahogy lapunknak fogalmazott, mindkettő nyers tehetség, akik autodidakta módon váltak színészekké, ezért képesek sokkal többre, mint egy-egy képzett kolléga. „Jean Seberg őszintesége miatt volt igazából kiszámíthatatlan és ez utóbbi tulajdonsága tette igazi színésszé” – mondta kissé kikacsintva lapunknak Kristen Stewart. Igaz, ugyanez a kiszámíthatatlanság volt az, ami miatt feketelistázta őt az amerikai kormány és Hollywood. Kristen Stewart a kérdésre, hogy ez ma megtörténhet-e, azt felelte: ma már túl sokan vagyunk, akik felemeljük a hangunkat, így nem lehet csak úgy egy-egy közszereplőt eltiporni. Arra a kérdésre pedig, hogy mit szól ahhoz, hogy egy fesztiválon huszonkilenc évesen komoly díjat kap, így reagált: ez annak az eredménye, hogy az Alkonyat sikere után nem hagyta, hogy Hollywood felőrölje és tudatosan művészfilmes szerepeket keresett. Ennek egyik eredménye, hogy ő az egyetlen amerikai színésznő, aki Caesar-díjat, azaz „francia Oscart” kapott a filmtörténetben.
