Nikołaj Michajłowicz Przewalski (1839–1888) lengyel nemesi családban született, de az orosz birodalom hű alattvalója volt; említsük is oroszosan Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkijként. A szmolenszki születésű fiatalember a szentpétervári katonai akadémián tanult, a cári hadsereg tisztje lett. Általában ezredesként említik, bár végül altábornagyi rendfokozatig vitte. Öt nagy expedíciót vezetett Közép-Ázsiában, olyan helyekre is eljutott, ahol nem járt előtte fehér ember. Ló- és teveháton bejárta Szibéria és Kína eldugott vidékeit, Turkesztánt és Tibetet. Hivatalosan az Orosz Földrajzi Társaság megbízásából utazgatott, de tényleges feladata katonai hírszerzés volt.
A cári birodalom rohamosan terjeszkedett kelet felé. Az angolok már komolyan aggódtak, hogy az oroszok szemet vetnek gyarmatbirodalmuk koronagyémántjára, Indiára. Przsevalszkij hatalmas meghódítható területekről tett jelentést az udvarban. Azt írta, ezer katona elég lenne, hogy uralmuk alá hajtsák a földet a Bajkál-tótól a Himalájáig. Csak némi pénz és puska kell hozzá. Meg persze Evangélium és korbács, amivel civilizációra nevelhetik a helyieket, az ezredes megfogalmazásában „az emberfaj söpredékét”. Az effajta fordulatok inkább a korszakot minősítik: Przsevalszkij nem volt rasszistább vagy imperialistább, mint az átlag – egy birodalmi főtiszt, aki az Úr kegyelméből fehérnek született. Szolgálataiért Szent Vlagyimir-renddel tüntették ki.
A kefefrizurás P-ló
Mégsem a kémkedés vagy földrajztudósi érdemei örökítették meg a nevét, hanem egy zoológiai felfedezése. Przsevalszkij 1878 táján hallott először (természetesen a megvetett helyiektől) a mongol sztyeppék vadlováról, és végül sikerült is megpillantania az európai embernek ismeretlen faj példányait. Fellelkesült – hozzáértő, jó lovas lévén büszkén írta le a nyugati tudomány számára az ázsiai vadlovat. Egy koponyát és egy lenyúzott bőrt vitt is magával a szentpétervári múzeumnak. Utóbb az ő tiszteletére keresztelték el a fajt latinul Equus ferus przewalskiinak, így vált ismertté hazáján kívül is a mássalhangzó-torlódásos név. Ahol nem kedvelik a nyelvtörőket, röviden P-lónak hívják.
Az ázsiai vadló zömök, erőteljes testalkatú. Alacsonyabb, mint a házi ló, marmagassága ritkán nagyobb 140 centinél. Barna vagy homokszínű, has- és orrtájékon világosabb mintázattal. Lábszára, farka feketébe hajlik. Jellegzetes sötét csík, „hátszíj” fut végig a gerince fölött. Rövid, tömör sörénye eláll a nyaktól, bájos „kefefrizura”. Ami azt illeti, fel se kellett fedezni, hiszen a sztyeppék lakói évszázadok óta ismerték. Dzsingisz kán népe szent állatként tisztelte. Nem vadászták, megölése tabunak számított. Neve, a „takhi” szellemet, szellemit jelent, úgy tartották, hogy kapcsolatban áll az istenek világával – magyarázza Claudia Feh. A svájci születésű etológusnak kulcsszerepe volt a faj megmentésében, amire még visszatérünk.
Lascaux világhírű barlangrajzait elnézve erős a gyanú, hogy az ősember már sok ezer évvel azelőtt is találkozott ezzel a fajjal vagy valami nagyon hason-lóval. Kazahsztán, Mongólia és Észak-Kína mai területén, a végtelen füves sztyeppéken még sokáig vígan nyargalászott a vadló. Ám a XVIII. század végétől az ember terjeszkedésével arra a sorsra jutott, amire a kelet-európai tarpán és más rokonai, vadló- és vadszamárfélék szerte a világon: az ázsiai onager, kulán és kiang, vagy a zebrák Afrikában. Vadásztak rá, befogták, földművesek kiszorították életteréről. Másfél évszázad alatt eltűnt. Utoljára a mongóliai Góbi-sivatagban, 1969-ben láttak vadon élő példányokat. Röviddel ezután „a természetben kihaltnak” nyilvánították.
Vissza a természetbe
A múlt század közepén kereken egy tucat állatkerti példányt tartottak számon, Prágában és Münchenben. Hogy a faj ne tűnjön el végleg, ezeket kezdték szaporítani, a csehek szervezésében. A nagy nemzetközi program évtizedek fáradságos munkájával sikertörténet lett. Ma világszerte mintegy kétezer Przsevalszkij-ló él. Ebből 270 Magyarországon, a pentezugi vadlórezervátumban. Kerekes Viola, a Hortobágyi Nemzeti Park illetékese szerint ez Európa legnagyobb, egyben a világ második legnagyobb populációja – vadlónagyhatalom lettünk! Az 1997 óta működő rezervátum a hortobágyiak és a kölni állatkert közös projektje; félvad körülmények között tanulmányozzák az állatok viselkedését, társas életét.
A Przsevalszkij-ló kisebb családi közösségekben él, úgynevezett háremcsapatokban. Egy csődör, két vagy három kanca meg csikóik, amelyek néhány évig a családdal maradnak, mielőtt ivaréretten új társak után indulnak. Időnként nagyobb csapatokba verődnek, együtt keresnek legelőt. Az ezredfordulón Ukrajna járt az élen a tenyésztésben: a csernobili nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedett területen szépen gyarapodott is az állomány, mígnem a zónába visszamerészkedő szegény emberek vadászni kezdték a húsáért. A vadló fennmaradásáért tett erőfeszítésekbe beszálltak a kínaiak is, manapság az Ujgur Autonóm Régióban felállított központ gyakran ad hírt újabb csikók születéséről.
Claudia Feh volt az, aki előállt a visszatelepítés ambiciózus tervével.
A már idézett etológus Mongóliába költözött, a hatalmas ország nyugati részén 135 négyzetkilométeres területet kerített el. Évtizedes előkészítő munka után 2004-ben jött el a nagy pillanat: 22 Franciaországból importált, önállóságra szoktatott vadlovat engedett szét felmenőik eredeti élőhelyén. A négy család feltalálta magát, hatékonyan védekeztek a farkasok ellen. Átvészelték a 2009-es tél dermesztő, mínusz 47 Celsius-fokos hidegét is. Ma már újra 3-400 példány él szabadon: a vadló hazatért. Ezzel párhuzamosan több visszavadítási akció is zajlott, különböző helyszíneken. A faj státusát az IUCN úgynevezett vörös listáján „a természetben kihalt”-ról átminősítették „veszélyeztetett”-re.
Ősidők musztángja
A genetikai vizsgálatok szerint a házi ló és az ázsiai vadló genetikai fejlődése mintegy 50 ezer éve ágazott szét, ami az evolúció léptékével mérve futó pillanat. Bár a kromoszómaszámuk eltérő (64, illetve 66), képesek utódot nemzeni egymással. Sőt ellentétben például a szamáröszvérrel, a hibridek termékenyek. Ez egyben újabb fenyegetés is a vadló fennmaradására, ha ugyanis túl sok a keveredés, az állomány elveszítheti jellegzetességét, beolvadhat. Másfelől nagy szükség lenne a diverzitásra, elvégre a teljes populáció elég belterjes – ne feledjük, ugyanattól a 12 példánytól származik. Így vagy úgy, a faj még sokáig emberi segítségre, beavatkozásra lesz utalva a túléléshez.
A kutatók érdeklődése azért fordult éppen a P-ló felé, mert egészen a legutóbbi időkig úgy tartották, hogy ez a földkerekség egyetlen megmaradt „igazi” vadlova, az ősi eurázsiai vadló ivadéka. Az ősló honos volt Európában is – ezért nem akadunk fenn azon, hogy a kőkorszaki Homo sapiens itt találkozott vele, és mai francia területen rajzolta a világhírű barlang falára. Ellenpéldaként az amerikai musztángot hozták fel, amely az embertől megszökött, egyszer már háziasított lovak „visszavadult” leszármazottja. Csakhogy a legújabb kutatások, amikor egy úgynevezett filogenetikai (fejlődéstörténeti) elemzésben többtucatnyi ősi és modern ló genetikai mintáját hasonlították össze, meglepő eredményt hoztak.
Sandra Olsen, a Kansasi Egyetem biodiverzitási intézetének régészeti vezetője, ahogy arról a National Geographic beszámol, tavaly arra a váratlan következtetésre jutott, hogy az ázsiai vadló sem „igazi” vadló. Génjei arról árulkodnak, hogy nem az ősi eurázsiai vadló utódja, hanem a Közép-Ázsiában több mint ötezer éve élt botaji nép háziasított lovaié. Ezeknek a maradványait találták meg a közelmúltban kazahsztáni ásatásokon; a kutató szerint azok lehettek a legkorábban domesztikált lófélék. Ha tényleg így van, akkor tisztavérű, ősi vadló már régóta nem él a bolygón – nagy csalódás volna ez Przsevalszkijnak.
