Ég körülötte Moszkva, a hallgatag város,
romos rögök a jéghideg pokolban, lázas
lángok rezegtetik a levegőt, mellette áll
a fiú, aki nem tudott időben elmenekülni.
Átdorbézolt éjszaka után odaszól neki a
csatát nyert császár, hé, te, rémségesen
szaggat a fejem, ha jót akarsz magadnak,
csinálj nekem egy finom orosz uzsonnát.
A fogoly bólint, és mostantól ölni készül, a
szív körül megfeszül a tüdő, kitágulnak az
orrcimpák, nehezen jön a levegő, romlott
tejet hoz, erdőbe indul mérges gombákért.
Őrök kísérik, nagylelkű segítőtársak, tőlük
kér kondért, Moszkva felett súlyos, nehéz
füst száll, Mityka kotyvasztja a felségnek
a sokszorosan halálosnak gondolt főzetet.
Egy vezető ellenállása tetszés szerint nem
csökkenthető, ez fizika, nem filozófia, még
kevésbé szakácstudomány, mondd, hogy
hívnak téged, fiam, kérdezi elmerengve
a császár. Zsulik a nevem, uram, mondja
Mityka, jaj, te Zsulik, jaj, amit most főztél,
jaj, az valami egészen, valami egészen
nagy jóság, nem ettem még ilyen finomat.
De miféle név ez, nem jelent semmit, ne
merj játszani velem, te Zsülien vagy, és
az étel neve is Zsülien lesz eztán. Mityka
választott álneve gazembert jelent, hiába,
a császár kivédte a támadást, ehetsz te
is belőle, edd meg, Zsülien, a maradékot,
nekem ennyi elég, már meg is erősödtem.
Nézd, milyen szépek a lángok a városod
fölött, akár a gyönyörű, hajnali napsugarak.
Sok rokonod halt meg tegnap, fiam? Apád,
anyád, húgod, barátaid, szép szerelmed?
Az univerzum titkait nincs miért kutatnod.
Egyél a zsülienből, Zsülien. De ne aludj el,
hogy mered? Patakokat mutatnék neked,
villámokat, amiket én töltök meg és én
sütök ki, és te alszol. Őrök, vigyétek el.
