Elképesztő sebességre kapcsolt az infokommunikációs technológia. Alig lehet a lépést tartani, akkora tempóban dobják piacra a gyártók az újabb és újabb készülékeket. Nem is telefonok már ezek, hanem komplett számítógépek, sőt annál is többek: professzionális kamerával vannak fölszerelve, amellyel akár olyan minőségű filmfelvételeket is lehet készíteni, hogy azok az ugyancsak egyre nagyobb televíziós képernyőkön is maximálisan élvezhető képeket adjanak. Az ember komplett stúdiótechnikát hordoz a zsebében. Már persze amíg a csillivilli jószág el nem reped.
Zoltáné például elrepedt. Észre se vette, mikor, egyszer csak, ahogy előhúzta a telefont a nadrágzsebéből, hosszú törésnyom húzódott teljes átlójában végig a képernyőn, amely egyébiránt sötét volt, akár a csillagtalan éjszaka. Nem volt szép látvány, ennek ellenére Zoltán nem bánta különösebben, hogy így alakult. A telefon már bőven túllépte azt a kort, amelyet a konteóhívők szerint a gyártók eleve az életidejének szántak. Bár használni némi megszorításokkal még lehetett, bizonyos funkciói rozogán működtek, avagy éppenséggel sehogy. Szóval, egy ideje tervbe volt véve az új készülék beszerzése. Csak éppen Zoltán halogatta. Úgy volt vele, amíg nem ég a ház, fölösleges oltani. Most viszont azt sajnálta leginkább, hogy azt az üzenetet, amely miatt a telefont a kelleténél hevesebb mozdulatokkal kirángatta a nadrágzsebéből, már nem bírta elolvasni, mivel szívhez szóló szép szavak helyett a sötét képernyő ásított vissza reá gúnyosan.
Telefon nélkül manapság két percet ha képes az ember ebben a világban eltölteni. Különben is, jobb, ha az üzenetet a címzett olvassa el, nem pedig az idő múlásával valaki más. Zoltán első útja is a legközelebbi bevásárlóközpontba vezetett. Nem kellett sokat válogatnia, az eladó pompás, új modellt kínált neki. Ráadásul a készülék akkor került a piacra, ennek megfelelő, bevezető áron. Alkalmi vétel, le kellett rá csapni. Zoltán nem is tétovázott. Fél órával később már az új telefon beállításával foglalatoskodott. Az ilyesmi pedig nem rövid idő. Míg az ember mindent föltelepít, és minden fiókba belép, észre se veszi, hogy repülnek az órák. Legföljebb akkor, amikor a felesége kiabálni kezd vele, hogy most már tegye le azt a rohadt micsodát, és foglalkozzék kicsit mással is. Leginkább a családjával, mert ő nem tud egyszerre vacsorát főzni, és közben a gyereket szórakoztatni.
A kamera volt a telefon legmenőbb része. Még az előző készülékbe szereltnél is szebb, árnyalatokban és részletekben gazdag, élettel teli felvételeket lehetett vele készíteni. Zoltán nem is bírt betelni új játékával. Először elkattintott néhány fotót, azután videózni kezdett. Fölvette, ahogy a gyerek legózik a szőnyegen, ahogy boldogan nevet, amikor elkészült valamivel, és azt is, ahogyan mérgelődik, miután az épület ledőlt.
A kamera legközelebb másnap délután volt újra használatban. Zoltán meglátogatta Beát. Utána nem bírta fölidézni, melyikük ötlete volt. Lehet, hogy egyszerre pattant ki a fejükből? Igazság szerint Zoltánt régóta izgatta a dolog. Úgy sejtette, a feleségével nem lehet. Kétségtelen, hogy soha nem is kérdezte meg, ám valamiért úgy vélte, jobb, ha szóba se hozza nála a dolgot. Zoltán soha nem mondta ki, még gondolatban sem azt a sablonos mondatot, miszerint amit otthon nem kap meg, azt megkaphatja másutt, ám mégiscsak ez volt a helyzet. Miután megmutatta Beának a vadiúj telefont, magától értetődően jött a dolog. Már csak azt kellett kitapasztalni, hogyan kell a készüléket megfelelőn elhelyezni a felvételhez. Attól már nem kellett tartani, hogy összetörik Zoltán zsebében, lévén, hogy oda bele se fért. Az azonban beletelt pár percbe, mire rájöttek, hogy milyen dőlésszögben kell a telefont az asztalon lévő virágos vázának támasztani ahhoz, hogy kamerája az ágyat és a rajta zajló eseményeket vegye.
A váza egyébként üres volt. Zoltán mostanában nem vitt virágot bele. Bea olykor korholó szomorúsággal föl is emlegette, hogy elmaradtak a csokrok, amire Zoltán rendre szabadkozni kezdett, majd ennyinél meg is állt a dolog.
– Milyen a telefon? – kérdezte pár nap elteltével Zoltán felesége.
– Jó – Zoltán úgy markolta a kormányt, mintha minden idegszálával az előttük lévő útszakaszra figyelne. Szó se róla, nagy volt a forgalom. Nem a legalkalmasabb időpontot választották ki a nagybevásárlás elintézésére. Mondjuk az is igaz, hogy itt, a város határában sorakozó megaáruházak körül mindig zsúfoltak voltak az utak. Gyakran késő este is. Amúgy is igyekezni kellett, Zoltán anyósának véges volt az ideje akkor is, amikor az unokájára való vigyázásról volt szó. Persze, hogy szereti a gyermeket, ez nem kérdés, csak hát türelmetlen típus.
– Jó, jó, de mégis, milyen?
– Hát, kicsit gyorsabb, mint az előző – Zoltán nem volt az a kimondott műszaki ember, úgyhogy kereste, mit lehetne még mondani. – És elég szép felvételeket csinál.
– Tényleg? Épp gondolkodtam rajta, hogy venni kéne egy normális kamerát. Láttam, levideóztad Gergőt, ahogy játszik… De édes volt akkor is! Megnézhetem?
– Micsodát? – Zoltán oldalra, a feleségére pillantott.
– Hát a felvételt, amit csináltál. Ugye nem törölted le?
– Nem… nem tudom…
– Nem mondod komolyan, hogy képes voltál letörölni a saját gyerekedről készített felvételeket?
Nem, erre Zoltán valóban nem volt képes. A baj az volt, hogy a másik felvételt sem bírta letörölni. Konkrétan elfelejtette. Azt, aminek készítésekor olyan sokat kísérleteztek Beával, hogy a kamera a megfelelő beállításokat vegye.
Zoltán felesége a sebváltó melletti rekeszhez nyúlt, oda, ahol Zoltán vadonatúj, sokmagos, óriásképernyős, csúcstechnológiás telefonja lapult.
Mielőtt elsötétült volna előtte a világ, Zoltán fejében utolsó gondolatként az a kérdés cikázott át, hogy vajon szándékosan rántotta-e félre a kormányt, esetleg tudat alatt keresett menedékutat, avagy sávváltás közben nem figyelt oda? De erre már, ha akart volna, se bírt volna válaszolni. Az autó az ezen az útszakaszon megengedettnél jóval nagyobb sebességgel vágódott a szalagkorlátnak.
