A több szintes, sok zuggal és titokkal teli tér, a produkcióban egyszerűen ukrán építészként emlegetett Olekszandr Bilozub munkája az egyik kulcsa Vidnyánszky Attila Rocco és fivérei című előadásának. A rendező régi munkatársáról van szó, jól értik egymást. Ez a több szintűség sok mindent szimbolizálhat. A városi hierarchia felépítésétől, egy metropolisz átláthatatlanságán át, a vidékiség örök vesztes pozícióján keresztül, számtalan variáció adódhat. Bilozub díszlete ezeket az asszociációkat képes is megteremteni, bár a hatalmas acélszerkezet elemeit néha húzogatják, ez kissé kizökkentheti a nézőt. De ez a díszlet kétségkívül sok mindent tud.
Ez elmondható az előadás szövegének a konstrukciójáról is. Alapvetően a híres 1960-as Visconti-film forgatókönyvére épít, ám bekerültek bizonyára ellenpontként, vendégszövegek is, mégpedig Julian Rosefeldt tavaly a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatott filmjének szövegrészletei, és hozzágyűjtött más anyagok (dramaturg: Verebes Ernő), amelyekből az izmusok fő célkitűzései bontakoznak ki, illetve a különböző művészetfelfogások néhány mondatos sűrítményei. Ezeket többen, leginkább az Amelie-t alakító Udvaros Dorottya tolmácsolja egészen elképesztő koreográfiai elemekkel színesítve. A szövegek egyrészt egy sajátos művészettörténeti utazásra hívnak, másrészt arra is engednek némiképp következtetni, hogy miként jutottunk el a máig, mennyi mindenben hittünk, vagy hittek mások és emiatt nincs is abszolút igazság. Ki ezt vallja például a művészetben, más pedig teljesen különbözőt.
És ebben a sokszínű, kaotikus közegben kellene a dél-olaszországi kis faluból Milánóba érkezett Parondi fivéreknek megtalálni a helyüket. A vidékiség, sőt a határon túliság a rendező állandó alapélménye és küzdelme is, ebből pedig sérelmek, háborús helyzetek következnek. Az előadásnak ezek a legnyomasztóbb és legelkeseredettebb részei, vagyis hogy a beilleszkedés szinte lehetetlen. A bűnössé váló Simone-ról (Bordás Roland) azt mondják a darabban, hogy „a gyökerei egészségesek voltak, de a mérges növények megfojtották”. Roccóról (Berettyán Nándor) pedig, hogy „egy szent, de ugyan mit tehet e földön? Ő senki ellen nem akar vétkezni. Ő mindig mindenkinek megbocsát. Pedig nem szabad mindig megbocsátani.”
A helyzet persze ennél jóval árnyaltabb. Számomra a csaknem négyórás előadás legsűrítettebb pillanatai azok voltak, amikor a rendezés történetet mesélt, illetve folyamatot ábrázolt. Hogyan is jutottunk el idáig, a bűn miként válhat sodró lavinává, illetve, aki tiszta akar maradni az is valamilyen formában besározódhat. A produkció jellemzője a verbális és a vizuális többszólamúság. És nem beszéltünk még a bokszról, ami a rendező másik személyes szenvedélye. Itt bokszolnak is rendesen a színpadon, nem mímelik, törekednek a hitelességre. Erős jelenlét még a Nadia-át játszó Barta Ágnesé, aki a kiszolgáltatottság szinte minden árnyalatát felvillantja.
Ha már az elején a látványról, mint kulcsról beszéltünk, számomra ugyancsak lényeges az anya figurája Bánsági Ildikó zsigeri alakításában. Bánsági gesztusa, ahogy kétségbeesetten próbálja összetartani azt, amit képtelenség, egy hatalmas kiáltásnak is beillik. Túlmutat hangzatos családpolitikán, kevésbé hiteles szlogeneken. Egyszerűen az emberit, az életre reagáló ősi reakciót mutatja.
És ezen a szinten nem lehet hazudni.
Infó:
Rocco és fivérei
Nemzeti Színház
Rendező: Vidnyánszky Attila
