Nemigen akarja tudomásul venni, hogy meghalt. Icereg-ficereg. Perlekedik. Oda-odamond valami szemtelenül vagányat a körülötte állóknak. Azok meg csak bambulják és bambulják, aztán rövidesen mindannyiuk nyelve alaposan megered, Esterházy Péter szövegének szóáradata tolul ki a szájukon, kacskaringós mondatindák terjednek a Színház-és Filmművészeti Egyetem közkedvelt, Padlás nevű játszóhelyén.
Ha valaki halottként mocorog a ravatalon, az nem csak tragikus meg hátborzongató, hanem vicces is, hiszen képtelenség, és ezért abszurdba fordul. Mrozek híres abszurd drámájában, a Tangóban, van egy ilyen ravatal a szobában, amire Artúr, a nyughatatlan ifjonc, büntetésből küldi elég rendszeresen a nagymamát, mert nem engedelmeskedett kellőképpen a házsártos zsarnokoskodásainak. A nézőtéren ezen mi váltig röhögünk, hiszen tragikomikusan mulatságos helyzet, de aztán majdcsak belénk szorul a nevetés.
Ilyen Esterházy darabja is, amin nevetünk és nevetünk. Veszett jó fityiszt mutatni a halálnak, kigúnyolni a vén kaszást, miközben mindannyian tudjuk, hogy idei-óráig megtehetjük ezt, de aztán csak ő győzedelmeskedik. Vagy talán mégsem!? Ha valaki olyan zseni, mint például Rubens, akkor lehet halhatatlan? Vagy ez a szó csak illúzió csupán? Esetleg csak az alkotásaira vonatkozik? Esterházy darabjába a Hasnyálmirigynaplójából is átcsentek részeket. Abból a kötetből, amit már a végzetes betegségétől szenvedve írt, és közben mégis mert benne csúfot űzni a halálból, vagy éppen megszemélyesítve a gyilkos kórt, nagyon is emberien diskurált vele.
Most is ezt teszi. Van egy Hasnyálka nevű szereplő. Mentes Júlia cserfes kis csajnak játssza, aki még némiképp kényeskedik is, tán még önimádónak is nevezhető. De csalfának mindenképpen, mert első látásra úgy tűnik, mint aki a légynek sem képes ártani, aztán ugye tudjuk, hogy magában foglalja, szinte eggyé válik vele, a gyilkos rákot. Rubens hasonlóképpen vitázik, perlekedik, alkudozik vele, mint Tevje az istennel, a Tóbiás, a tejesemberben, vagy annak musical változatában, a Hegedűs a háztetőnben. Csak hát ugye abban nem jelenik meg isten, most viszont „kéznél van” Hasnyálka, aki kerekre nyílt szempillákkal, naivnak látszó ábrázattal hallgatja, és tromfol is, szócsatába bocsátkozva. Pogány talpig fekete ruhában, teljesen olyasmiben, mint amiben civilben is jár, adja a festőgéniuszt, akibe nyilvánvalóan temérdek dolgot átplántált magából Esterházy, és ez az öltözet jelzi, hogy rengeteg minden van benne Pogányból is. Nevezhetjük a figurát akár a művész önarcképének, aki számára az alkotás a világ közepe, origója. Hogy saját magát mennyire tekinti a középpontnak, azt már művésze válogatja. De ebben az esetben mindenki Rubens körül kering, aki pedig hasnyálmirigye körül, ami vagy inkább aki, a betegség magába foglalásával, igencsak abnormálisan eltúlzott szerephez jutott az életében.
Pogány pazarul játszik egy erős öniróniával, sőt öngúnnyal rendelkező embert, aki azért pontosan tisztában van az értékeivel. Örökös, görbetükrös önreflexióival, tán maga előtt is iparkodik ezt ellensúlyozni. Elképesztően pikírt hangsúlyai vannak. Gonoszkodóan odavetett epés tőmondatai. Ádáz, lúdbőröztető szemvillanásai, ridegül hárító karmozdulatai, merevre váltó arcmozdulatai. Olykor megközelíthetetlen nagyság. Máskor kommunikációra, vitára kész ember, aki igencsak közlékeny, annyira, hogy valóságos szóáradat tör elő a szájából. Kacskaringós, ide-odaindázó mondatfolyamok töltik be a légteret, melyek ráadásul még filozofikus tartalmakat is hordoznak a művészetről, a létről, a világról, úgyhogy kapkodhatjuk a fejünket rendesen.
De ettől még az előadásmód soha nem megy át magasztosba, ami Dohy Balázs rendező nagy érdeme is. Át tudja vinni a produkcióba a szöveg pengeélen való táncolását, ideálisan képes keverni a dermesztően tragikust és a triviálisan, harsányan komikust. Hagyja, sőt nyilvánvalóan inspirálja, hogy akár a vaskos bohózati és a lidércesen letaglózó ugyanabban a pillanatban vegyüljön egymással és sokszor keveredjen Ferge Elizabet hárfájának zenéjével.
Szikora János rendezésében, több mint tíz évvel ezelőtt, a Pesti Színházban, ezt ritkán sikerült így eltalálni, miközben nagy szó volt, hogy külföld után csak bemutatták nálunk is a darabot. A Pestiben volt egy lehengerlően festői látványvilág, Horesnyi Balázs tologatható díszletein megjelentek a drabális rubensi idomok, hatalmas mellek, fenekek, combok, a hús tobzódása. Zoób Kati jelmezei hozzájárultak a mutatós, szemet gyönyörködtető színpompához.
Ugyanakkor a színészi játék, hanghordozás, gyakran olyan volt, mintha realista drámáról lenne szó, holott ez az abszurd abszurdja. Intellektuális bohóctréfa, diákos csínytevés, pajzán móka, a halálra nyelvet öltögető, humorral teli vagányság. Nem szabad fölöttébb komolyan venni, de nem lehet könnyed felszínességgel elpoénkodni sem. A Színművészetin szegény színházi körülmények között is eltalálják a stílust. Bognár Eszter díszlete mindössze néhány hatalmas, üres vászon, képkeret, egy tolószék, no meg a ravatal. A jelmezei sem barokkosan túlcsicsázottak. Bacchus szőlőfürtös, borospoharas gatyája olyan, mintha rossz kabaréból lépett volna elő, de ide, ebbe a vérbő vásottságba, ez most pont jó. Lengyel Benjámin formálja meg Bacchust, hedonista módon, csakúgy mint a festősegédet, aki szenved attól, hogy ott kell kuksolnia a mester árnyékában. Kenéz Ágoston jól adja a zseni nyomába nem érő, és emiatt magát elnyomottnak érző, fiát. Hajduk Károly Gödel, a híres matematikus, ő formátumban méltó vitapartnere lehet Rubensnek. Hajduk lefegyverzően tiszta aggyal gondolkodó, de kissé érzéketlen, „szögletes”, tudóst játszik, metsző a logikája, de némiképp tompultak az érzékei, így ellentétbe kerül a művészet érzékiségével, Rubens élvhajhász hedonizmusával.
A rendező és Komán Attila dramaturg, abszolút a helyét megálló színpadi szöveget hoztak létre, amiből fantáziadúsan virgonc, fájdalmakkal, az elmúlás kínjával is teli, de mégis üdén életvidám produkció kerekedett.
