Rendeletben kellene megtiltani, hogy az ember felkeresse gyermekkori olvasmányainak helyszínét. Mert nincs rosszabb annál az időutazásnál, amely a képzeletből tart a valóság felé, az ágas-bogas labirintusból hirtelen a nyílegyenes sugárúton találjuk magunkat, ahol turisták szelfiznek vadul, idegenvezetők okoskodnak közömbös hangon, az illúziót meg felszárítja a nap.
If vára előtt ringatózik a marseille-i hajó, és alig tudom titkolni a csalódásomat. Ennyi lenne az egész? Ekkora? Hát láttam már nagyobb villát a Rózsadombon. Nagyjából ezt éreztem anno az egri vár előtt is. Ezért a földszintes izéért küzdöttek annyit? Folyt el annyi vér és telt meg annyi oldal? És vártam, hogy a poénon nagyot nevetve, hogy lám, átverték a messziről jött embert, majd odakísérnek az igazihoz, az eget ostromló tornyokkal, hatalmas belső udvarral rendelkező, utcányi vastag falakkal kígyózó monstrumhoz, amely bennem élt mindvégig. (A képzelet gigantikus váraihoz eddig egyébként Peter Jackson jutott a legközelebb, aki A Gyűrűk Urában húzta fel a digitális birodalmat. Na, azon már volt miért csettinteni! Arról már valóban el lehetett hinni, hogy itt dőlt el a Jó és Rossz közötti évezredes küzdelem, hogy itt fordult meg az emberiség sorsa.)
Persze már az is mennyire viszonylagos, hogy mi a kicsi. Mert most igenis jelentéktelennek tűnt a szigeten didergő tömzsi váracska, kevésnek egy nagyregény ikonikus helyszínéhez, melyet én Escher egymásba torkolló, épp ezért a szabadulást eleve lehetetlenné tevő lépcsőivel képzeltem el, Piranesi dohos, ám minden ízében monumentális börtönkatedrálisaként tartottam számon, anélkül hogy erről tudtam volna. (Még szerencse, hogy nekik a képzelet állt „modellt”, így nem korlátozhatta őket a valóság kicsinyessége, és lehettek évtizedek múlva a kedvenceim, a fantázia nagy ívű rajzolói.) Ehhez képest a fizika és az építészet racionális törvényei kijózanítóak. De azért mégsem veszett el teljesen az illúzió. Mert ha valaki azt mondta volna, hogy rendben Papp úr, akkor most fáradjon be a falak közé röpke tíz évre, aztán vájjon alagutat kanállal, akkor nincs az a Faria abbé, aki miatt bevállalnám.
Ez a csodás menekülés volt a gyermekkorom egyik fontos története. És persze az abbé tudása, mely engem is lenyűgözött, nem csak a tudatlan tengerészt. A könyvek iránti mélységes tisztelet és szeretet, és ami még fontosabb: kritikus hozzáállás! Az abbé szerint ugyanis egy kisebb, de alaposan átválogatott könyvtár maga a csoda, mert „ha jól kiválasztunk százötven könyvet, megtaláljuk bennük mindazt, amit tudnunk kell, ha nem is az emberi ismeretek összességét”. És ez az a tudás, amely hirtelen tágassá varázsolja Dantés börtönét, és alkalmassá teszi a menekülésre. Sőt ez maga a menekülés! Ezért is volt számomra a regény legfontosabb szereplője az abbé és az a százötven könyv, amelyet később majd nekem is ki kell szemezgetnem az egyre terebélyesedő betűdzsungelből és többször elolvasnom, hogy így készüljek fel minden eshetőségre. (Milyen lenne a leendő raboskodás szemszögéből olvasni? Kortársat és klasszikust, rendhagyót és semmit sem kockáztatót?) És igen, ezért is volt, hogy a menekülés és a kincs, mint megérdemelt jutalom megtalálása után már érdektelenné vált a regény, sőt onnan igazából egy másik regény kezdődött, a bosszú körülményes és vontatott története, amely már nem volt képes lekötni.
A kiszabadulás élménye persze ma sem idegen Marseille-től, amelynek kapcsán az ember hajlamos elfelejteni, hogy Franciaország második legnagyobb városa. Amíg oda nem ér. Amíg bele nem keveredik a feltúrt, szétfaragott, tüntetők miatt részben lezárt dzsungelbe. És rá nem jön, hogy a pesti autósok szemtelensége, tolakodása – tán csak az ingerültséget nem számítva – össze nem mérhető a helyiekével, akik a kocsi minden adottságát – szerintem meg is nyújtják, ha kell – kihasználják, hacsak egy centit is nyerhetnek a bedugult utcán. Ehhez pedig hozzájönnek a motorjaikhoz, robogóikhoz szinte hozzánőtt bennszülöttek, akik a maradék millimétereken kígyóznak át, és még a visszapillantót sem viszik le. Ilyenkor már a GPS sem segít, mert hiába mondja, hogy az első lehetőségnél forduljon balra, mert az le van zárva, el van torlaszolva, vagy egy unatkozó rendőr integet, hogy az ellenkező irányba indulj, és vigasztalóan mosolyog, majd hiába kérlel a géphang egyre kétségbeesettebben, hogy forduljon vissza, ahol lehet, mert nem lehet sehol.
Odakint már könnyebb. Odakint már belélegezhető, befogadható a város. Akkor már van tágas kikötő, robusztus katedrális, és olyan színesen nyüzsgő, vibráló tömeg, hogy minden migránsozó politikus megnyalhatná a tíz ujját. Van turistákra várakozó hajó és van gyermekkor.
A csalódás hatására nem váltottam meg a hateurós jegyet, nem léptem be a várba. Épp elég volt szembesülni a régi világom felnőttes zsugorodásával. De tudom, hogy visszatérek még majd. Miatta is. És talán már százötven könyv élményével gazdagabban. Felvértezve minden ellen, ami egy regénybeli világban leselkedhet az ártatlanokra. Bár könnyen lehet, hogy ebben a leselkedésben már a valóság verhetetlenebb.
