A magyar krimiket ma nők írják. Sarkos állítás, de a Prae Kiadó „Krimi ma” sorozata alapján igaz lehet. A Molnár T. Eszter Szabadesését és Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúráját követő Cserháti-regény alapján pedig az is kijelenthető, hogy egyfelől magas szépírói nívón adaptálják a műfajt, amellett, hogy közérthetően-olvasmányosan és szórakoztatóan művelik, másfelől a kortárs történések miliőjének megteremtése mellett jelentős szociális érzékenységről is tanúbizonyságot tesznek. Esetenként pedig ennél jóval többet is. A Sellő titkában a „jóval több” a jelenkori politikai-társadalmi motivációk megértését segítheti elő történelmi távlatból – ugyanakkor talán „önkorlátozó” módon, de soha ki nem lépve a maga szabta műfaji keretből.
2015 júliusában járunk Budapesten. Adott egy sorozatgyilkos, és három áldozat – vagy négy; vagy öt. Egy nehéz helyzetű, összetételében pusztán imázskirakatnak szánt rendőregységnek kell minél előbb megoldania az ügyet. A K. É. Z.-nek, azaz a Kiszuperáltak és Zöldfülűek csapatának, ahogy ironikusan jellemzi a csoportvezető őrnagy asszony, Telki-Nagy Judit saját magukat. A K. É. Z. öt „ujjának” azonban nem könnyű marokra fognia az elkövetőt, ha nem működnek együtt.
Az pedig különösen bajos, ha egyikük, az idős ballisztikus Vasvári Lajos százados depresszióját alkohollal kezeli, másikuk, az emberjogi szakértő, Magyar Vanda a pc jegyében a kákán is csomót keres, miközben neki is van mit takargatnia, legyen az hajhiány a fején vagy a problémás gyerekkora. A sorban harmadik a nevelőotthonban felnőtt Köteles László főhadnagy egy ikerpár friss apjaként állandóan a kialvatlanságtól szenved, míg a nyugdíj előtt álló informatikus-adminisztrátor Kovácsné Fáy Matild, azaz Admin pszichedelikus szerektől mentesen is szinesztézikusan látja a világot, egyben jelentős súlyfölösleg miatt mindennap elkezdi a fogyókúráját. Ami körülbelül addig tart, mint a fentebb említett Vasvári absztinenciája – a másnapig. Na és maga Telki-Nagy nyomozó sem könnyű eset, egyfelől túl egyenes és szakmai, másfelől zárkózott, nem a csapatépítés a fő erőssége. Ráadásnak a gyermeke Down-szindrómás!...
Igen, a regény hatalmas erénye, hogy a zsarukat – nem a megszokott módon – (s talán parodisztikusan) felépíti, a magánéletük megrajzolása fontos eleme az elbeszélésnek, sőt egyáltalán nem funkció nélküli a nyomozásukban, a gubanc kibogozásában. Telki-Nagynak például személyes motivációját növeli, hogy a gyermekük Down-kórossága miatt barátságba keveredett oknyomozó riporter az elkövető harmadik áldozata.
A lehetséges személyes, politikai, gazdasági motivációk latolgatásával párhuzamosan egy történelmi visszaemlékezésből építkezik a regény. Az 1948-as görög polgárháború eseményeit és következményeit, személyes sorsukat meséli el a macedón kisebbséghez tartozó Todorovszki család két tagja, az anya, Mirka és a fia, Mitre. Utóbbi hangja – a jövőben – archivált hangfelvételről szól, előbbié „a túlvilágról”. A váltakozva haladó elbeszéléseknek össze kell érniük a nyomozás által – a krimiolvasók persze pontosan tudják, hogy mindez csak porhintés, túl egyszerű lenne ez így, lesz itt még egy vagy két csavar, ami nemcsak a nyomozókat lepi meg, hanem bennünket, a több elbeszélői szálat egyszerre összefogó/látó olvasókat is. Nem kétséges, így lesz. Ebben a „szálazásban” pedig kiemelt szerep jut a köztéri szobroknak, különösképpen Makrisz Agamemnon és felesége, Zizi Makri alkotásainak. Például „a Moszkva térnek hívott, Széll Kálmán térnek elnevezett Moszkva téren” (idézet forrása: Esterházy Péter–Szűcs Miklós: A bűnös) álló Sellő-díszkútnak. (A regény idejében, ahogy a valóságban is, 2015 nyarán nem volt a megszokott helyén, de év végére visszakerült a térre, igaz, pár száz méterrel odább.)
Háború, szabadságharc, partizánok, több ezer görög-macedón menekült gyermek magyarországi elhelyezése, baloldali eszmeiség, pártállam, börtönélet, erőszak. Művészettörténet, európaiság, görög és migrációs válság… A regény lehetséges címszavai. A regényé, mely roppant szórakoztató, a humort és a műveltséget nem nélkülöző módon úgy beszél direkt történelmi példázatosság nélkül, mégis példaértékűen (a retorikai trükk kibontását meghagyom a terjedelmesebb bírálatokat íróknak) a 2015-ben, épp a nyomozás regényidejének végén a Keleti pályaudvaron demonstrátumként kulminálódó menekültválságról, hogy valójában csak pár mondatbéli utalást tesz rá. Úgy „torpan meg” előtte, hogy közben mást sem csinál, mint felépíti egy történelmi párhuzam (lám, megtörtént már hasonló!) segítségével az öntőformáját és ezt felmutatja – az izgalmas és fordulatos (történelmi) nyomozás mellett! Rendkívül ügyes.
Remélem, az alcím – A K. É. Z. első esete – ígérete mihamarabb beváltódik, és a sorozaton belüli sorozatnak örülhetünk. (Prae. Kiadó, 2019. 416 o.)
