Legújabb számában a FourFourTwo magazin megállapítja: a nagy tornákon szerzett gólokat tekintve nincs eredményesebb játékos a futball történetében a fenomén Ronaldónál. Szerény véleményem szerint Pelén kívül zseniálisabb labdarúgó sincs, úgyhogy örömmel böngésztem az adatokat, amelyek szerint a valaha volt legnagyobb center a világbajnokságokon tizenkilenc találkozón 15, a Copa Americákon tizenhárom mérkőzésen 10, a Konföderációs Kupán hat meccsen 4 gólt ért el. Az FFT ideveszi az olimpiai vetélkedő hat mérkőzésen elért 5 gólját is – egyet a magyaroknak vágott be 1996-ban Miamiban –, ám magam az ötkarikás futballt nem sorolom a meghatározó tényezők közé, hiszen az olimpiai labdarúgótornákon kezdettől fogva amatőr vagy korosztályos válogatottak szerepelnek, Magyarország például a B válogatottjával nyert aranyérmet 1964-ben és 1968-ban is. (A hatvannégyes győztes tizenegyből Csernai, Katona, Orbán, Palotai, míg a hatvannyolcasok közül Szarka, Básti, Keglovich, Menczel, Sárközi soha nem szerepelt az A válogatottban, Fatér és Szalai is csak egyszer-egyszer.)
Azt viszont nyomatékkal hozzáteszem, hogy a rengeteg Ronaldo-gól még több lenne, amennyiben a brazilok a legjobbjaikkal állnak ki a kétezres évek Copa Americáira. Ám 2001-ben, 2004-ben és 2007-ben is a vegyes csapatukat nevezték – az más kérdés, hogy az utóbbi két alkalommal így is elhódították a trófeát –, ahogyan a Konföderációs Kupa 1999-es, valamint 2003-as kiadásán ugyancsak nélkülözték legragyogóbb táncosaikat; a 2001-esre pedig valamiféle ligaválogatottal érkezett Leao szövetségi kapitány. (Aztán 2005-ben, amikor az extraklasszisaival felvonuló brazil együttes felejthetetlen frankfurti főműsort rendezett a 4-1-es döntőben az argentinokkal szemben, Ronaldo sérült volt.)
A káprázatos középcsatár úgy nyert vb-arany- és -ezüstérmet, két Copa Americát meg egy Konföderációs Kupát, hogy elengedett jó néhány nagy eseményt, ráadásul újra meg újra megsérült, ötször hagyott ki hónapokat a térdei miatt. A válogatottban 1999 októberétől két és fél évig nem játszott, majd az után, hogy visszatért, ötödik világbajnoki elsőségére vezette Brazília százszázalékos teljesítményt nyújtó csapatát, miközben (8 góllal) elhódította a Dél-Koreában és Japánban rendezett vb mesterlövészi címét is. A torna legjobbjának azt az Oliver Kahnt választották, akivel a döntőben (2-0) kétszer is kibabrált...
Volt ennél – a választásra nézve – siralmasabb „német” veresége is, mégpedig 1996-ban, amikor Mathias Sammernek ítélték az Aranylabdát. (Igaz, csak három pont volt a különbség kettejük között, de micsoda differencia mutatkozott a játékban az utóbb kétszeres Ballon d'Or-győztes Ronaldo javára!) A legnagyobb veszteség azonban 1998-ban Párizsban érte, ahol a vb-döntő napján rosszul lett, társai szó szerint az életéért aggódtak. Így nyerte meg a csúcstalálkozót a lelkileg lenullázódott brazilok ellen a házigazda francia válogatott (3-0), pedig arról a sárga mezes alakulatról 1997 végén, a Konföderációs Kupa-diadal után azt mondta Mario Zagallo: „Ez minden idők legjobb brazil válogatottja.” Tekintettel arra, hogy Zagallo mind az öt brazil vb-arany elnyerésében szerepet játszott – kétszer játékosként, egyszer szövetségi kapitányként, majd további két alkalommal szaktanácsadóként –, a véleménye legalábbis megfontolásra érdemes. (A KK-n a Ronaldo, Romario csatárpáros szerepelt, de az 1994-ben világbajnok Romario megsérült, és nem vett részt a következő vb-n.)
Megannyi fájdalma miatt Ronaldo huszonkilenc évesen búcsúzott a válogatottól. A 2006-os világbajnokság dortmundi nyolcaddöntőjében még úgy leültette Kingson ghánai kapust (3-0), hogy attól kellett tartani, az afrikai háló őre maradandó gerinckárosodást szenved, ám aztán már csak 2011-ben, egy jutalomjáték alkalmával tűnt fel a selecaóban. Ha jobbak a térdei, még a mutatottnál is fenomenálisabb pályafutást produkál.
Ezzel együtt azt mondom, annál a két lábnál – a nőügyeket tegyük félre – nem kellett jobb széles e világon.
