Erő Zoltán a „Városmegújítás – az örök feladat” című írásában rokonszenves pontossággal mutat rá arra, hogy a városok világa nem egy lezárt, befejezett történet mozdulatlan eredményeként vesz minket körül. Még a fizikai környezet sem egyszerűen „megfagyott zene”, nem csupán tárgyiasult örökség. Inkább állandóan mozgásban levő, változó szerkezetű, elöregedő és megújuló területek bonyolult, átalakuló elemekből álló szöveteként értelmezhető. Erő Zoltán úgy látja, hogy bizonyos területek fejlődése „elakadhat, vagy önpusztító negatív spirálba válthat. Ilyenkor az egyre romló épített környezet egyre rosszabb helyzetű társadalmi csoportokkal találkozik, a gazdasági források elapadnak, a helyzet kezelhetetlenné válik.” A szerző a városmegújítást, illetve a városrehabilitációs tevékenységet ezeknek a folyamatoknak az elkerülésére, megfordításukra szolgáló projekteknek tekinti.
Úgy gondolom, hogy egy kicsit más szempontból is érdemes azonban szemügyre venni a cikkben leírtakat.
A várostervezők széles látókörű csoportja (közéjük tartozik Erő Zoltán is) már jó ideje tudja, és a szakma gyakorlása során a mindennapi megközelítéseiben is természetesnek kell tartania, hogy a város nem valami holt dolog, nem kő és habarcs, beton és csövek ügyesen elhelyezett halmaza. Ugyanakkor abból az igényből, hogy túllépjenek a technokrata szemléletmódon, nagyon gyakran az antropomorfizáló megközelítés útjára lépnek. Ez egyebek között abban jelenik meg, hogy a tapasztalt jelenségeket úgy értelmezik, mintha egy élő emberi lény történetéről, jelen problémáiról volna szó: a város lelkéről, ridegségéről, szerethetőségéről vagy élhetetlenségéről és hasonlókról beszélve jobban megérthetőnek vélik a térbeli folyamatokat is. Ez azonban – miközben vonzó analógiákat is kínál – inkább elfedi azokat a strukturális vonásokat, amelyeknek megértése a városokban tapasztalható jelenségek okainak, működési mechanizmusainak jobb értelmezéséhez vezethet.
Ennek során úgy látszik ugyanis, mintha mindenkinek „természetesen” lennének vonzóak bizonyos alternatívák, és ellenszenvesek mások. Úgy is fogalmazhatok, hogy az érvelésben éppen az a legsúlyosabb kockázat, hogy meghatározott csoportok számára fontos értékek, érdekek univerzálisnak tűnnek fel, és ezzel háttérbe szorítják más csoportok hasonló szempontjait.
Talán szerencsésebb ennél az útnál, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a városok nemcsak fizikai jellegzetességeikben, hanem abban az értelemben sem homogének, hogy nagyon eltérő társadalmi csoportok laknak különböző övezeteikben. Ez egyaránt jellemző az egész városra nézve, és kisebb mértékben ugyan, de rész-területeinek többségére is. Tulajdonképpen ez az eltérés az, amit az adott város szegregáltsági fokának is nevezünk: mennyire szigorúan különülnek el térben a magasabb és az alacsonyabb státusú társadalmi csoportok. Viszont ebből az is következik, hogy a városban lakók státusukkal együtt érdekeikben, értékeikben is jelentősen különböző változatokat képviselnek.
Az, hogy mit is tartanak előnyösnek és hátrányosnak környezetük jellegzetességei közül, mennyire és hogyan képesek arra, hogy problémáiknak, céljaiknak hangot adjanak, és mennyire képesek befolyásolni a körülmények számukra megfelelő irányba történő változtatását – nos, ez minden tapasztalatunk szerint a társadalom egészében, és így egy-egy városon belül is roppant különböző lehetőségeket jelent az egyes társadalmi csoportok számára. Sőt, nem csupán különböző, hanem egymással ellentétes, konfliktusban álló célokról, értékekről, érdekekről is szó van.
Ennek következtében alapvető kérdésnek tekinthetjük, hogy a várossal kapcsolatos döntések – így a városok fejlesztésének, meg- és felújításának során is – milyen szempontok, milyen befolyásoló tényezők együttes működése, milyen jellegű mechanizmusok alapján születnek meg. Most különösen azt tartom lényegesnek megemlíteni, hogy a piaci erők és a várospolitikai-várostervezői döntések hogyan működnek együtt, és ez utóbbiak megszületésében mely társadalmi csoportok szempontjai érvényesülnek.
Ebből a szempontból – egyetértve azzal, hogy a városokban a MIT mellett, előtt a HOGYAN kérdése a döntő jelentőségű – kevésbé vagyok optimista, mint Erő Zoltán. Úgy látom, hogy a folyamatok működését nem ismerjük eléggé, és ezért a sikerek és kudarcok természete sem eléggé világos. A rehabilitációs folyamatokban a közterület-megújítási munkák talán valóban több eredményt mutatnak fel – bár ezek sorában is gyakran kérdéses, hogy mennyire lettek élhetőbbek és gazdagabbak az érintett területek, és főleg az, hogy kinek a számára. Hiszen szinte az összes ilyen területről elmondható, hogy még az építész-városépítész szakmai visszhangjuk is meglehetősen súlyos kritikai visszhanggal van telítve (a tereknél maradva a Széll Kálmán tértől a József nádor térig ), tehát egyáltalán nem egyértelmű, hogy mekkora is a siker. Különösen, ha azt is megfontoljuk, hogy mely pontok megújítására és milyen szempontok alapján került sor.
Ennél is fontosabbnak tartom, hogy ezeknél a közterületi rehabilitációs projekteknél a vitatott megoldásokkal együtt is a sikeresség mércéje jól meghatározott társadalmi-szakmai csoportok szempontjait tükrözi. Azt tehát, hogy ezek a projektek mennyire teljesítik a közepes vagy magasabb státusú csoportok elvárásait, miközben szóba sem kerül, hogy a kevésbé előnyös helyzetű csoportok tér-használati módjait is számításba kellene venni a projekt során.
A szociálisnak nevezett rehabilitációs projektek a közelmúltra visszamenő története viszont még a szerencsésebb esetekben sem tekinthető olyannak, ami az érintettek számára nagyon lényeges és tartós siker lenne. A legjobb szándékú, leginkább önfeláldozó munkát végző résztvevők esetében is inkább hosszabb távú kudarc szemtanúi lehetünk: nem sikerül tartóssá tenni a rövid távú projektek eredményeit. Részben nyilván azért sem, mert a társadalom kevésbé elesett csoportjai csak korlátozottan érzik elfogadhatónak, ha az elesetteket támogatják a városfelújítási akciók. Fontosabb azonban, hogy ezt a tendenciát erősíti, hogy a helyi önkormányzatoknak is több hasznot, eredményt jelent, ha sikerül megszabadulni a „problematikus”, sok energiát lekötő, anyagi forrásokat is igénylő, presztízst romboló, stb. stb.-nek tekintett lakóktól, mint ha felvállalják a sokkal nehezebb feladatok megoldását – miközben az erőforrásaik korlátozottak maradnak.
Így azután azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi évtizedekben a város potenciálisan értékes, belső részeiből nemcsak a magasabb státusúak költöztek ki a városkörnyék megfelelő státusú részeire, hanem azt is, hogy a leginkább elesettek kiszorulnak a város belső részeiről akkor, amikor a városmegújítás tisztes céljai ezt szükségessé teszik – és az ő érdekeiket csak nagyon kérdéses mértékben, esetlegesen sikerül érvényre juttatni a folyamatban.
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem valamiféle visszaélésekről van szó, hanem a városfelújítás folyamatának érdek- és döntési rendszerében megmutatkozó egyenlőtlenségi folyamatokról, amelyek ellensúlyozására valóban csak egy új módon készülő, nyitottabb koncepció segítségével lehetne reményük azoknak, akik ezeket a szempontokat is lényegesnek tekintik.
A szerző szociológus, a Budapest Kör tagja