Kapásból észlelhető, hogy nincs bennük semmi meggyőződés, szeretet, konganak a szavaik, üres a tekintetük. Lear mégis hisz nekik, amikor nyilvánvalóan érdekből, hozsannáznak neki. Már annyira megbuggyant, hogy képtelen tisztán látni, az otromba hízelgés elveszi a józan eszét? Esetleg soha nem volt neki, csapnivaló uralkodó volt?
Mindenesetre, amikor hebehurgya módon osztozkodik, még egyben az ország, még nem tudunk véres viszályokról, amikor azonban a két lánya között ketté osztja, és a harmadiknak, Cordeliának nem ad semmit, kitagadja, rögvest elindul a mindent szétdúló polgárháború. Ez a király ősfőbűne, megbocsáthatatlanul tragikus vétsége, ezt akkor is kell tudnunk, amikor kiszolgáltatottságában szánjuk: ő hozta népére a sokak életébe kerülő viszályt. Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, aki már harmadik alkalommal dolgozott Debrecenben, egy országot jelképező, hatalmas papírt hasogatnak hirtelen darabokra, az osztozkodásnak megfelelően. Ez meglehetősen jól ábrázolja, hogy a hatalom, a föld széttrancsírozása, milyen végiggondolatlanul, pillanatnyi indulatból történik, csöppet sem eldilemmázva azon, hogy milyen következményekkel jár.
Ráckevei Anna életerős, egyáltalán nem agg Leart alakít, felhevültségén kívül semmi baja, látszólag nyugodtan uralkodhatna tovább, energiája bőven van hozzá. Lelkileg fáradt el, esetleg unja a „banánt”? Ez tán nincs igazán eljátszva. Az viszont igen, hogy amikor kiderül, nem megy minden simán és oda a magabiztossága, ha nem hódolnak neki, akkor felbőszül, elveszti a kontrollját, elszáll az agya. Ráckevei megmutatja, hogyan villan rémülten a szeme, hogy esik az addig első ember kétségbe, aztán ez miként csap át agresszivitásba, villámló tekintetbe, kiabálásba, rusnya fenyegetőzésbe. Mindehhez adott a zengzetes, messze vivő hang, mint egy klasszikus hősszínésznél.
Bocsarnikovsz viszont nem engedi, mint a régi, patinásan poros előadásokban történt, hogy a színészek lecövekelve, öblös hangon bömböljenek. Az még egy nyugodtabb világ lenyomata volt. De a mostani zaklatottan kiszámíthatatlan közeghez jobban illik az ideges mozgás, fel-alá lófrálás, futkosás, akár olyan gyorsan, mintha valaki ki akarna szaladni a világból. A Három nővér rendezésében sem üldögéltek a Csehov darabokban megszokottan komótosan a szereplők. Jelezve, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, alaposan megmozgatta őket, mintha földrengés lenne. Ezúttal néha ezek a vad mozgások sötét tónusú állóképekké rendeződnek össze, ami látványban akár egyenesen festői, de olykor statikussá, némiképp monotonan letargikus hangulatúvá teszi a produkciót. A rendező és fénytervezője, Tumanian Narek, művészi módon bánnak a világítással, ott tobzódnak a deszkákon a lidérces árnyak, és a beléjük rémisztő módon hasító fények, sajátos, kiismerhetetlen, hátborzongatóan félelmetes, nyomasztó világot teremtve.
Bocsarnikovsz arról beszél, hogy az ország szétcincálásával „minden egész eltörött.” Nem lehet bízni ismerősben, barátban, családtagban, adott szóban, bárki nekironthat bárkinek, itt is ellenség van, meg amott is. A bizalmatlanságnak nagyon is van valóságalapja, de már kórossá válik, és ez szétzúz mindent, kő kövön nem marad. Mondják, hogy a háborúskodás, emancipáció ide vagy oda, leginkább a férfiak mestersége. Hát most, miután nő formálja meg Leart, egy nő a kirobbantója, és egy anya tagadja ki a lányát, ami tán még borzasztóbb. El lehet persze töprengeni azon, játszhatja-e nő Leart? Hogy ezúttal miért is Leart alakítja, arra az előadásban nem találtak ki semmi különöset. De hát miért is ne? Learnek nem a neme, a férfiassága fontos, hanem a pozíciója, hogy király, és utána a totális kiszolgáltatottsága, kisemmizettsége, megcsalatása, az, hogy bárki bármikor letaszítható a valós és a képzeletbeli trónról, és akit addig körülzsongtak, azzal ekkor már szinte a kutya sem törődik. Ahogy a Bolond esetében sem a neme fontos, hanem ugyancsak a pozíciója, az, hogy akad valaki, akinek ott ahol „körbehazudják" egymást az emberek, megengedik, hogy kimondja az igazságot.
A Bolond is férfi szerep, de ezúttal szintén nő, Újhelyi Kinga formálja meg. Gyakrabban osztják idősebb, akár Learrel egykorú, nagy-nagy színészekre, megmutatva, hogy a két öreg valahogyan eltámogatja egymást, összecsiszolódik a bajban, és a királyra sok ragad a Bolond eszességéből. Olyan óriások alakították a Bolondot, mint például Gábor Miklós, Törőcsik Mari, akik tényleg hatalmas bölcsességgel, és ami igen fontos, a tisztánlátást segítő szarkasztikus humorral, a szörnyűségek dacára, kiapadhatatlan életszeretettel adták az udvar bohócát, akinek lefegyverző az emberismerete. Újhelyi is jó Bolond, de ő kissé tenyeres-talpas, nem annyira bölcs, mint inkább józan paraszti ésszel gondolkozó, és inkább anyáskodó, mint gunyorosan távolságtartó. És mivel azt nem szoktuk mondani, hogy valaki apáskodó, ezért lám, lám, csak nem mindegy, hogy férfi bújik egy szerepbe, vagy pedig nő. Cordeliaként Hajdu Imelda a megtestesült jóság. Szeme nem rebben, amikor a nekibőszült apja kígyót-békát kiabál rá, ő rendületlenül szeret és szeret. Ez nekem kissé sematikusnak tűnik, de hát iszonytató nehéz ezt eljátszani.
Gonosznak lenni hálásabb. Regan és Goneril szerepében Sárközi-Nagy Ilona, Móga Piroska totálisan elaljasodott szörnyedvények. Edmund, Kiss Gergely Máté megformálásában, megalázott fattyú, ocsmányul hazug kegyetlensége elveszít minden léptéket. Az ép szemmel látni nem képes, megvakítottan valamit az iszonytató polgárháborúban való elállatiasodásból megérző, Bicskei István játszotta Gloucester gróf kivert kutya. Rózsa László Edgarként, igyekszik tompítani a testi-lelki fájdalmát.
Oswaldként, Goneril udvarnokaként Mészáros Ibolya kitűnik mozgáskultúrájával, és azzal, hogy megmutat egy olyan talpnyalót, akinek a gonoszság szinte szexuális élvezetet okoz. Edgar, Gloucester fia, mindenét elveszti, de humánum marad benne. Bakota Árpád Kent grófjaként igyekszik egyenes gerincű maradni akkor is, amikor ez csaknem a lehetetlenséggel határos. Vranyecz Artúr Alban hercegeként, Goneril férjeként, illetve Mercs János Cornwall hercegeként, Regan férjeként, egyik kutya, másik eb. Marfa Cudkova díszletei, jelmezei hátborzongatóan sötét tónusúak. Gyászol ez a világ. Az elveszített emberiességet gyászolja.
