Az ágyban fekvés kényszerű tétlenségében végtelen hosszúnak, céltalannak tűntek a napok. Visszatérően odajöttek hozzá, reggelente megmosdatták, ismétlődő mozdulataikat úgy élte meg, mintha padokat mosnának le, s most épp ő a pad. Kérdezgették, igazítottak az ágyán, felültették, elé tették a reggelit. Ha késlekedett megkezdeni az evést, valaki mindig akadt, aki rábeszélte a reggelizésre, az ebédre, de a vacsorára már sehogy sem tudták, mert attól félt, ha sokat eszik, gyakran kell ürítenie. A gyógytornász is naponta jött. Igyekezett követni az ajánlott gyakorlatokat, hátha mégis segít valamit, néha feljajdult a mozdulat kiváltotta fájdalomtól. Eleinte sokat várt a napi vizittől, aztán rá kellett jönnie, rég meglévő, szerteágazó panaszaival, korábban felvetett, esetleges, még ki nem vizsgált, nem diagnosztizált betegségeivel nem fognak foglalkozni. Itt lábra állítása a cél, a napi szokott gyógyszerek bevétele.
Bárhogy próbálta, sehogy sem bírta tisztán felidézni a pillanatot, mikor elvágódott a konyhában. Sem azt, hogy azon a késő esti órán miért is ment oda. Talán inni akart. De nem biztos, mert a szobában ott a pohár meg az ásványvíz az asztalon. Vagy valami más miatt ment ki, ami most már egyáltalán nem fontos. És igen, az a papucs, az volt a lábán, amit direkt azért vett, mert az volt ráírva: a talpa csúszásgátlós. Eddig az is volt. Vajon most mi történt, hogy a papucs ott maradt a linóleumon, ő meg abból kicsúszva bezuhant a sarkig nyitott konyhaajtó és a gáztűzhely közé? Még szerencse, hogy nyitva volt az ajtó, ha ráesnek a katedrálüveg darabjai… – nehezen hessegette el ezt a visszatérő gondolatot az ajtó üvegével kapcsolatban. Utólag sem érti, hogy miért látott ismétlődően kutyákat, egy nagyot, ami elől ment, és utána sok kiskutya követte. A szobában szólt a rádió, néha bemondta a pontos időt. Hallotta a ház hangjait, ahogy nyílik-csukódik a liftajtó, érzékelte a szomszéd kutyájának ugatását. Kis kutya, nagy kutya, vonultak szemei előtt a kutyák.
A szomszédja figyelt fel rá, hogy már második napja nem vette be a megrendelt ebédet. Még jó, hogy nem felejtette el a rokon telefonszámát. A vastag acélajtón át alig hallatszott a hangja, és ő is alig-alig értette, amit a szomszéd beszél. A zárban maradt a kulcs. Jaj az a kulcs! Hányszor volt már szó róla, hogy ne hagyja benne. Vagy cseréltessen zárbetét, amit akkor is ki lehet nyitni a saját kulcsával, ha belülről ott a másik! Lakatos kell, már meg is érkezett, de miért nem engedi az unokahúga, hogy hozzáfogjon. Mit beszél? Nem érti…, hogy az ajtót nem lehet kiszakítani, az erkély felől kevesebb rombolással lehet bejutni? Mit érdekli most őt a kevesebb rombolás! Roppant a roló, a tűzoltó már be is lépett a szobába, nyílt az ajtó.
Gondolt-e rá, hogy nem fog tudni egyedül maradni? – kérdezte valaki a műtét utáni napon, talán az orvos, talán egy nővér, de lehet, hogy a gyógytornász. Még kapta az infúziót, kezdett magához térni az átélt két nap rémületéből, a kiszáradásból. Felvillant benne féltve őrzött, megtartott önállósága, hogy eztán majd mindig vele lesz valaki a lakásában, és soha többé nem élheti a maga szokott életét. Vajon mikor mehet haza? Vagy ittmarad hetekig a hasonló korú és állapotú vénasszonyok közt? Ettől elborzadt. Hiszen egy hete még átutazta a várost, jött-ment, és szemernyit sem érezte vénasszonynak magát. De itt…, itt, ezen az ágyon, ebben az állapotban…
Nézd, idős korban sok minden megtörténik, ami korábban nem. Bízzunk benne, hogy helyrejössz – mondta az unokahúga. Idős korban. Milyen szép így kimondva, idős kor.
Ezek a többiek, a szomszéd, meg a szemben lévő ágyakon, ezek a vénasszonyok a pelenkában…, megtapogatta magát, és ismételten megállapította, hogy rajta is pelenka van. Ahányszor mozdult, a fájdalom, a tehetetlenség emlékeztette; nyolcvanöt év…, idős kor…, vénasszonyok…, kinek szép ez?
