Tényleg egy új, populista korszakba léptünk? Ha igen, mi magyarázza a populista pártok és politikusok újabb hullámának megjelenését? Talán a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? Az e kérdésekre választ kínáló irodalom mára hatalmasra duzzadt. A különböző magyarázatok közötti tájékozódást meglehetősen megnehezíti, hogy a neoliberalizmus és a (neo)populizmus fogalmai egyszerre használatosak a társadalomtudományok elemző eszközeiként és a politikai küzdelmek fegyvereiként.
A centrista főáram megingása
A „populista” és a „neoliberális” egyszerre jelenthet szakmailag megfelelően definiált leíró-magyarázó kategóriát és a hitelrontás céljával a politikai ellenfélre sütött bélyeget. A populizmusról és populistákról beszélők így olykor többet árulnak el saját pozícióikról, mint azokról, akikről beszélnek. A „populista veszély” diskurzusa a korábban egyeduralkodó centrista főáram egykor stabil pozícióinak megingásáról árulkodik.
- Aki a populizmus veszélyéről beszél, a centrista főáram veszélyeztetettségéről beszél. - Aki a jobboldali és a baloldali populizmusról egy kalap alatt beszél, mert annak jobboldali és baloldali változatait egy tőről fakadónak vagy egylényegűnek (mert „populistának”) tekinti, ezzel körül is írja saját főáramú, centrista pozícióját (függetlenül attól, hogy e centrista főáram jobb-, vagy baloldalán helyezkedik el).
- És ugyanígy: aki neoliberálist mond, sokszor éppen ezt a centrista konszenzust, technokrata főáramot nevezi meg, hívja ki és támadja meg (függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról bírálja).
E cikkben a neoliberális hegemóniát 2008 után megroppantó populista hullámot a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer dinamikái felől értelmezem. Kérdésem: a globális kapitalizmus milyen átalakulásai magyarázzák a populizmus 2008 után jelentkező új hullámát?
A kulcs a kapitalizmus
Aki populizmust mond anélkül, hogy egyúttal a kapitalizmusról is beszélne, garantáltan nem jut túl a címkézéseken, a kölcsönös megbélyegzések és az identitáspolitika harci terepén – írja A populizmus politikai gazdaságtana című kiváló könyve bevezetőjében Philip Manow, német politikakutató. A populizmus problémájáról szóló beszéd gyakran éppen annak módja, hogy ne csak egy tünetként, az igazi probléma tüneteként kelljen beszélni róla. Neoliberalizmus és (neo)populizmus megértésének kulcsa: a kapitalizmus.
A kapitalizmus, ami jelen esetben nem pusztán az eufemisztikusan „piacgazdaságnak” nevezett gazdasági intézményrendszert, hanem egy globális rendszert jelent. A termelőeszköz-magántulajdonból származó profit magánelsajátításának, a tőke vég nélküli felhalmozásának, az árutermelésnek és árucserének a globális rendszerét. Modern világrendszerként, tőkés világgazdaságként nem hagyja államhatárok közé zárni magát. A kinyerhető profit magánelsajátítása, a tőke szüntelen felhalmozása érdekében az árutermelés és árucsere e globális rendszere a (nemzet)állami határokat keresztül-kasul átszelve, transznacionálisan szerveződik.
Mindez nem az 1970-80-as évektől datált „globalizáció” eredménye. A tőkés világgazdaság a „hosszú XVI. században” jött létre és terjedt ki a gyarmatosítással, az Európán kívüli térségek perifériává formálásával. A neoliberális globalizáció csupán a tőkés világgazdaság összeszövődésének legutóbbi (piac)nyitási fázisa, hozzávetőlegesen a XX. század hetvenes éveiben vette kezdetét. A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer eközben legalább négyszáz éves.
Harminc dicsőséges év
A neoliberalizmus mibenlétének megértéséhez elég csak az 1929–1933-as nagy gazdasági válságig visszamennünk az időben. Az Egyesült Államok a „New Deal”-lel, vagyis az állami keresletélénkítés keynesiánus gazdaságpolitikájával lábalt ki a nagy válságból, majd döntötte el a második világháborút katonai beavatkozásával Európa nyugati frontján. A pusztító háború után Európa nyugati része az Egyesült Államok hegemóniája alatt épült újjá, kezdetét vette a hozzávetőlegesen 1945 és 1975 közti „harminc dicsőséges év”, egy újabb bővülő-felívelő szakasz.
Jellemzője címszavakban:
- gyors gazdasági növekedés,
- az oktatás kibővülése,
- kiépülő jóléti államok,
- népes és erős szakszervezetek,
- tőke és bérmunka jóléti kompromisszuma,
- nagyarányú állami újraelosztás,
- viszonylag kismértékű gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek,
- fordista termelésszervezés,
- a tömegtermelés és tömegfogyasztás összekapcsolása,
- parlamentáris demokráciák és alkotmányos jogállamok.
Mindez azonban csak és kizárólag a tőkés világgazdaság centrumaiban: Észak-Amerikában és Európában a vasfüggöny nyugati oldalán.
E felívelést már a hatvanas évek végének társadalmi forrongásai is beárnyékolták, a gazdaság gyors bővülésének azonban csak a válságos hetvenes években szakadt vége. Az 1973-as, majd az 1979-es kőolaj-árrobbanások az olcsó energiahordozóra felépített teljes gazdasági-társadalmi berendezkedést megrázták. Az olcsó természeti és társadalmi erőforrásoktól függő kapitalizmus – a jóléti állam által megdrágított munkaerő, valamint az olajválság által megdrágított energiaforrás miatt – súlyos profitválságba került.
A válságos hetvenes évek során a centrumgazdaságok stagnáltak, az infláció magasra szökött (ez a stagflációs válság), a termelőeszköz-magántulajdonból származó haszon, valamint a reálgazdaságba fektetett tőke jövedelmezősége csökkenni kezdett. A kapitalista világgazdaság centrumát, majd egészét súlyos válság rázta meg.
Neoliberális fordulat
A neoliberalizmus, vagyis a gazdaság és a teljes társadalmi világ piaci alapokra helyezésének ideológiája meglehetősen hosszú és igen kacskaringós történetet tudhat a magáénak. Ennek ellenére csak ekkor, a kapitalista világgazdaság hetvenes évekbeli válságának eredményeképpen erősödött meg és vált uralkodóvá.
Az egyre szorongatóbb válsághelyzetben a tőkés világgazdaság angolszász centrumai, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján neoliberális fordulatot vettek. A legtisztábban ezt Margaret Thatcher 1979-es miniszterelnökké válása, valamint Ronald Reagan elnöki periódusának 1981-es kezdete jelezte. A válságból kivezető utat mindketten a „piacok felszabadításában” látták, amit úgy kívántak elérni, hogy kormányzati beavatkozások sorával javították a centrumtőke értékesítésének feltételeit, vagyis állami intézkedések segítségével „állították helyre” a tőke (főképpen az angolszász centrumtőke) jövedelmezőségét. Paradox módon tették mindezt úgy, hogy közben visszatérően ostorozták a piacokat torzító állami beavatkozásokat, az „etatizmust”.
Neoliberalizmus alatt a gazdasági liberalizmus azon formáját értem, amelynek deklarált célja:
- a szabad, önszabályozó, versengő piacok létrehozása és felszabadítása (piacliberalizáció),
- a központi tervezés és a jóléti újraelosztás mértékének csökkentése,
- az állami szabályozás és tulajdon visszaszorítása (dereguláció és privatizáció),
- a külkereskedelmi nyitottság fokozása,
- az állampolgárok vállalkozóvá és fogyasztóvá formálása,
- a magántőke és a magánvállalkozások adójának mérséklése.
A neoliberalizmus ideológiája mindenekelőtt a piacok „megnyitásában”, „felszabadításában” látja a gazdasági növekedés, a jólét, a szabadság és a közjó garanciáját. Ehhez az állam feladatainak radikális átformálását is célul tűzi: az állam jóléti beavatkozásainak minimálisra csökkentését, a jóléti állam újraelosztásának radikális visszaszorítását kívánja elérni, miközben az államtól tőke-, vállalkozás- és piacbarát intézkedéseket vár. Ezen felül fontos jellemzője, hogy mélyen elkötelezett a magántulajdon és a tőkéből származó haszon magánelsajátításának intézménye mellett.
1973-tól vált teljesen nyilvánvalóvá a neoliberalizmus tőkepárti karaktere, vagyis az, hogy tőke és bérmunka érdekkonfliktusában a bérmunka helyett a tőke oldalára áll, az uralkodó osztály és a társadalom túlnyomó többségének érdekkonfliktusában az uralkodó osztály érdekeit fejezi ki: az uralkodó osztály uralkodó gondolatainak szerez érvényt. A neoliberális politika osztálypolitika. A felső és a felső-közép osztály érdekeit jeleníti meg: a vállalkozóét, a tőkését, a tulajdonos-menedzserét, szemben a munkavállalóval, az alkalmazottal, a munkással és a munkanélkülivel.
A neoliberális politikák (privatizáció, dereguláció, piacliberalizáció, a tőkét terhelő adók csökkentése) megnövelték a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, fokozták az osztályszerkezet felfelé és lefelé irányuló széthúzódását, az osztályok polarizációját. A neoliberális intézkedések deklarált célja – a piacok és a vállalkozókészség felszabadítása – valójában a centrumtőke felszabadítását, értékesülési esélyeinek fokozását eredményezte.
A neoliberális intézkedések eredménye mindenekelőtt:
- az észak-amerikai és nyugat-európai székhellyel rendelkező transznacionális nagyvállalatokba szervezett nagytőke felszabadítása,
- a szakszervezetekbe szervezett bérmunka, vagyis a munkásmozgalom alkuképességének gyengítése,
- tőke és bérmunka korábbi jóléti kompromisszumának egyoldalú felmondása,
- a tőkét és a vállalkozásokat terhelő adók visszavágása,
- szabályozásuk kurtítása, valamint
- az állami és közösségi tulajdon leépítése és magánosítása volt.
Az eredmény: a nyolcvanas évek eleje óta élesen nyílni kezdett a jövedelmi és vagyoni olló. Azóta Branko Milanović és Thomas Piketty azt is kimutatta, hogy a 2008-as válság óta különösen nagy lendületet kapott az egyes (nemzet)állami keretek között értelmezett társadalmak belső egyenlőtlenségeinek növekedése. A nyolcvanas évektől kezdve az egyenlőtlenségek újra növekedni kezdtek, a 2008-as válság után pedig valósággal elszabadultak. A neoliberális intézkedések nyomán szétnyíló egyenlőtlenségek pedig mára ott is meggyengítették a demokráciákat és az integrált politikai közösségeket, ahol azok addig egyáltalán létrejöttek.
Feladott baloldaliság
A második világháború után a jóléti újraelosztás mellett elkötelezett, egyenlőségelvű baloldali, illetve szociáldemokrata pártok a neoliberális fordulat nyomán számos országban feladták vagy elveszítették korábbi baloldali kontúrjaikat és egyenlőségelvű osztálypolitikájukat. Feladták vagy elveszítették, hogy helyette a jogegyenlőség és az identitáspolitikai egyenlőség (neo)liberális elveit képviseljék. Az egyenlőségelvű osztálypolitika, valamint az egyenlőtlenségeket féken tartó jóléti újraelosztás képviseletének feladásával az egykori baloldal éppen baloldaliságát adta fel.
Az átalakulás vesztesei, a növekvő egyenlőtlenségek kárvallottjai a baloldal által magukra hagyva mindinkább politikai képviselet és politikai otthon nélkül maradtak. És miközben a neoliberális erők a politizálást is szakértők által menedzselt ügymenetté alakították - ideológiamentessé, technikaivá és mediatizálttá -, egyszersmind kiüresítették a demokratikus érdekképviselet intézményrendszerét is.
A neoliberális hegemónia 2008 utáni megroppanása erre válaszul hozta el a populizmus új hullámát. Ebben egyszerre van jelen a demokratikus politika újraalkotásának igénye (fokozott jóléti redisztribúciót, egyenlőségelvű osztálypolitikát ígérve), egyelőre azonban mégis a másik összetevő az erősebb, mely a neoliberalizmussal kiegyező tekintélyelvű rezsimeket épít fel. (Ez tovább fokozza az osztálypolarizációt, tagadja az egyenlőség eszméjét és a jóléti újraelosztás még megmaradt formáit is leépíti.)
A maguknak az elnyomott nép vagy nemzet nevében hatalmat és szót követelő populista politikusok, pártok és mozgalmak között tehát egyaránt találunk baloldali és jobboldali szereplőket: a jóléti újraelosztás és az egyenlősítő osztálypolitika szószólóit és annak ellenségeit is. Kevés közös jellemzőjük egyike, hogy a neoliberális hegemónia korszakának uralkodó elitjét és ideológiáját támadják az elnyomott népre vagy nemzetre hivatkozva.
Ami viszont a politika tartalmát illeti, a populizmus 2008 utáni új hullámára vonatkozóan már sokkal nehezebb lenne átfogó meghatározást találni. Szakpolitikáikat vagy ideológiájukat tekintve nem sok közös pontot találnánk Orbán Viktor és Alekszisz Ciprasz, Matteo Salvini és Pablo Iglesias, Donald Trump és Jeremy Corbyn, Nigel Farage és Jean-Luc Mélenchon, Marine Le Pen és Bernie Sanders között, noha valamennyiüket a populista új hullám kulcsszereplőinek tekinthetjük. A populizmus így tulajdonképpen meglehetősen különböző politikai kezdeményezések átfogó megnevezése. Miközben retorikailag valamennyien szembe helyezkednek a kozmopolita, (neo)liberális, technokrata elitekkel, politikai gyakorlatukban a jobboldali populisták számos neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedést is átvesznek tőlük. A mai magyar helyzet értelmezésekor is érdemes ebből kiindulni.
