Változatos a mostani hét az európai politika szempontjából. Kedden, ha a római szenátus is bizalmat szavaz Giuseppe Conte olasz miniszterelnök csapatának, megkezdheti a kormányzást az olasz kabinet, amely szakíthat a Matteo Salvini által képviselt kirekesztő politikával. Szintén kedden mutatja be csapatát Ursula von der Leyen, s a Brexittel kapcsolatban is várhatóak újabb fordulatok. Az idei év eddig is bővelkedett eseményekben, ezután is fog. De az már most biztos, hogy ez sem a populisták esztendeje lesz, a nagy áttörés nem következett be. Ám nem csak ők számítanak eddig 2019 veszteseinek. Őket vesszük számba, illetve azokat, akiket az európai politikusokat, akik az év eddigi nyertesei közé tartoznak. Külön foglalkozunk azokkal is, akik még lehetnek az év nyertesei és vesztesei is.
Az év nagy nyertesei között elsődlegesen Emmanuel Macron nevét említhetnénk. A francia köztársasági elnök mind bel- mind külpolitikai szempontból fontos sikereket könyvelhetett el. Pedig a tavalyi év végén még sokan azt találgatták, nem kényszerítik-e idő előtti lemondásra a sárgamellényesek, akik egy időre sarokba is szorították. Ám intézkedéseket hozott a legkevésbé tehetős rétegek megsegítésére, illetve konzultációk során felmérte a társadalom igényeit. Közben az európai politikában sem tétlenkedett, Angela Merkelt egyre inkább háttérbe szorította. Macron ötlete volt, hogy az egyébként franciául anyanyelvi szinten beszélő Ursula von der Leyent válasszák meg az Európai Bizottság élére, elérte azt, hogy honfitársa, Christine Lagarde legyen az európai gazdaságpolitika további sorsa szempontjából rendkívül fontos Európai Központi Bank elnöke. Az uniós csúcstalálkozókon Macron a legaktívabb, lassacskán ott tartunk, hogy az ő beleegyezése nélkül egyetlen javaslat sem megy át uniós szinten. Mindenkivel képes megtalálni a közös hangot, még a rebellis közép-európaiakkal is. Macron európai szerepét az is emelte, hogy pártja a liberálisokhoz csatlakozott az Európai Parlamentben, s mivel az Európai Néppárt és a szociáldemokraták már nem rendelkeznek abszolút többséggel az EP-ben, a „Renew Europe” képviselőcsoportot is be kellett vonniuk az uniós kormányzásba, így a liberálisok nélkül egy javaslat sem szerezhet többséget. Macronnak sikerült elérnie azt, amit nem sok elődjének: népszerűségének zuhanása megállt, sőt egyre többen támogatják politikáját. Jelenleg mintegy 35 százalék elégedett vele, ami nem sok ugyan, mivel azonban a többi francia politikai vezetővel még elégedetlenebben honfitársai, így magabiztosan nyerne meg egy esetleges elnökválasztást.
A nagy nyertesek közé tartozik Giuseppe Conte olasz miniszterelnök. Az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a jobboldali radikális Liga kormányzása idején csak látszólag volt a kabinet legfontosabb embere, valójában Matteo Salvini határozta meg a kormány irányvonalát, mivel pártja, a Liga népszerűsége 30 százalék fölé került, s a messze a legtöbben voksoltak rá meg a május végén megrendezett európai parlamenti választáson. Conte egyébként már az M5S-Liga koalíció utolsó heteiben is egyre önállóbbá vált, mind többször hallatta a hangját az uniós csúcstalálkozókon, s próbált óvatosan elhatárolódni Salvini radikalizmusától. Ez ugyan csak részben sikerült, hiszen végeredményben ő is aláírta Salvini kirekesztő törvényeit, mégis Contét az európai partnerek az olasz kormány egyedüli megbízható tagjának tartották. Giuseppe Conte már az M5S és a PD koalíciós tárgyalásai során megmutatta, tud erős vezető is lenni, s most válhat igazán miniszterelnökké. Ráadásul az EU egyik legfontosabb szereplőjévé léphet elő, hiszen személyében egyfajta garanciát látnak az uniós vezetők arra, hogy Salvini jó ideig ne térjen vissza az olasz kormányba.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nem akármilyen karriert mondhat magáénak, Emmanuel Macron francia elnöknek köszönhetően. Bár egykor még Angela Merkel lehetséges utódai között is emlegették, később kissé megromlott a viszonya a kancellárral. Ráadásul hadügyminiszterként a kormány egyik legnépszerűtlenebb személyisége volt, így a hazai politikában nem teremhetett számára babér. Azzal azonban, hogy az Európai Bizottság elnöke lett, az uniós politika egyik legbefolyásosabb személyisége lett. Orbán Viktor korábban szerényen megjegyezte, hogy az ő közbenjárásának nagy szerepe volt a dolgok ilyetén alakulásában, ám mind több jel utal arra, hogy a visegrádiak csalódni fognak benne, s a jogállamiság érvényesülését legalább annyira fontosnak tartja a tagállamokban, mint elődje, Jean-Claude Juncker.
Merkeltől Erdoganig, azaz az év eddigi vesztesei
Az év eddigi legnagyobb vesztese mindenképpen Matteo Salvini. Többször írtunk már arról, mekkora politikai hibát követett el azzal, hogy megvonta támogatását Conte első kormányától, s előrehozott választásokért szállt síkra. A parlamentben létrejött egy új többség az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt között, a két politikai erőt éppen a Salvini elutasítása tartja össze. Ráadásul Salvini ügyeskedéseit a közvélemény is megelégelte, a Liga népszerűsége majdnem hét százalékot esett egy hónap alatt. Salvini nemrég európai babérokra is tört, most azonban már az olasz kormányon kívül találta magát.
Nagy vesztes a másik jobboldali populista, Heinz-Christian Strache, volt osztrák alkancellár. A májusban megjelent Ibiza-videó után felbomlott a néppárti-szabadságpárti osztrák kormánykoalíció, Strache nemcsak kormányzati pozícióját vesztette el, le kellett mondania a pártelnökségről is. Az FPÖ-ből nem zárták ki, talán azért, mert továbbra is sok híve van a pártban, hivatalos Facebook oldalát azonban elvették tőle. Strache nem adta fel politikai ambícióit, hírek szerint már jövőre fontos pozíciót akar az FPÖ-ben, de ha a mérsékeltebbnek tartott jelenlegi pártelnök, Norbert Hofer megerősíti pozícióit a párton belül, akkor Strachénak igen nehéz dolga lesz.
A vesztesek közé soroljunk Angela Merkelt és vele együtt Annegret Kramp-Karrenbauert, a CDU elnökét. A német kancellár azért került e kategóriába, mert már nem ő Európa erős embere, hanem Macron. Merkel jóval kevesebb Európát érintő kezdeményezést tesz, mint korábban, ennek azonban elsősorban nem az az oka, hogy a jelenlegi kabinet mandátumának lejártáig, 2021-ig marad a német belpolitikában. Az ok inkább az, hogy nem akar túlzottan előtérben maradni, azzal ugyanis óhatatlanul is árt a CDU elnökének, a tavaly decemberben megválasztott Kramp-Karrenbauernek. Természetesen Merkel továbbra is fontos szereplő, de már a tagállamoktól sem követeli annyira határozottan a jogállamiság megtartását, mint korábban. Az exportorientált német gazdaság egyre gyengébb teljesítménye miatt is soroltuk Merkelt a vesztesek közé.
Az év vesztese Recep Tayyip Erdogan. A török elnök nem uniós politikus, de részint az EU-val megkötött menekültügyi megállapodás miatt politikája az Unióra is hatással van. Erdogan pártja, az AKP súlyos veszteségeket könyvelhetett el a márciusi helyhatósági választáson. Nagyvárosok sora került az ellenzék kezére, a gazdasági szempontból rendkívül fontos Isztambult azonban semmiképpen sem akarta kiengedni a kezéből, ezért elérte új választás kiírását. Csak rosszabbul járt, mert az ellenzéki jelölt, Ekrem Imamoglu nagy fölénnyel, 80 ezer vokssal utasította maga mögé kormánypárti ellenfelét. Erdogan népszerűsége már a kelet-törökországi területeken is kezd megkopni, egy év alatt tíz százalékot esett közkedveltségi mutatója, illetve ugyanezen idő alatt 800 ezren hagyták faképnél az AKP-t. A lemorzsolódás felgyorsulhat, ha Erdogan volt párttársai új politikai erőt hoznak létre.
