Az a vasárnap is olyan volt, mint a többi. Nyárutó, viszonylag jó idő, az új tanév első hetének vége. Talán csak annyiban tért el a megszokottól, hogy az NDK több tízezer állampolgára várt Budapesten és szerte Magyarországon. A csodára. És este fél 8 tájban kiderült, hogy nem is hiába reménykedtek. A csoda bekövetkezett. 1989 szeptember 10-e volt.
A Magyar Televízió szokásos hétvégi politikai műsora, A Hét is olyannak ígérkezett, mint általában. Az első részben a műsorvezető, Sándor István beszélgetett az akkori külügyminiszterrel, Horn Gyulával. A Magyarországot szinte ellepő kelet-német „turisták” helyzetéről. Ebben az interjúban hangzott el a sorsfordító és ma már történelminek számító bejelentés: a kormány megnyitja a határokat és kiengedi Ausztriába az NDK-s útlevéllel rendelkező és – elsősorban – az NSZK-ba készülő embereket.
Az kérdéses, hogy a főszerkesztő, Aczél Endre tudta-e, mi hangzik majd el. Az viszont biztos, hogy a Híradónál – amelynek keretein belül készült akkor A Hét is – szinte senki nem tudta, mi készül. Ez nem is csoda. Az akciót a legnagyobb titokban szervezték meg. Németh Miklós miniszterelnök – Horn Gyula és az akkori bonni nagykövet, Horváth István társaságában – már jóval előbb, augusztus 25-én megállapodott Helmuth Kohl kancellárral a határnyitásról. (Az igaziról, hiszen a korábbi Páneurópai Piknik legfeljebb csak szimpla előjátéka lehetett annak, ami szeptemberben történt.) Bár a magyar kormány kész lett volna az azonnali cselekvésre, a németek időt kértek, mert fel kellett készülniük a mintegy 50-60 ezer kelet-német fogadására. Így a dátum szeptember 4-e lett. Csakhogy azok a magyar vezetők, akik ismerték az egyezséget, ezt kikotyogták egy Budapesten járt nyugat-német szociáldemokrata politikusnak, ő pedig saját érdemeként tálalta otthon a jövendő eseményt. Így Németh Miklós immár a legteljesebb titokban megállapodott Horst Teltschikkel, Kohl nemzetbiztonsági tanácsadójával, hogy egy héttel elhalasztják a határnyitást. Az viszont nem változott, hogy Horn külügyminiszter jelenti be a lépést, ami az akkori „szocialista táborban” nagy felháborodást váltott ki. De nem volt mit tenniük, hiszen a magyar kormányfő már jóval korábban megszerezte hozzá a szovjet elnök és pártvezető, Mihail Gorbacsov jóváhagyását.
Az akkori egyetlen televízió – és benne az erős és hitelesnek számító Híradó – nem először volt részese történelmi eseményeknek. Úgy is mondhatnánk, az állami- és pártvezetés felhasználta saját céljaira, de ezt még most, utólag is mindenképpen pozitívan lehet értékelni. A maitól eltérően nem egyoldalú propaganda részese volt akkor a Magyar Televízió, hanem valóban jelentős – és akkoriban szokatlan – események közvetítője.
Példaképpen két eset, mindkettőt Németh Miklós idézte fel egy korábbi interjúban, az egyiknek pedig magam is személyes résztvevője voltam. Még ’89 áprilisában történt, hogy a KISZ akkori kongresszusán Grósz Károly, az MSZMP főtitkára egy folyosói beszélgetésen elárulta, hogy a miniszterelnökkel együtt gazdasági szükségállapot bevezetését fontolgatják. Csakhogy ez nem volt igaz. Ráadásul Németh Miklós azzal is tisztában volt, ha ez a hír elterjed, akkor összeomolhat a bizalom Magyarország iránt. Így betelefonált a tévébe, hogy ő ezt adásban cáfolná. Az aznapi fél 8-as Híradót én szerkesztettem és eléggé meglepődtem, amikor – a műsor közben – azzal hívtak a telefonhoz, hogy a miniszterelnök keres (akivel addig soha, egyetlen szót sem beszéltem). Viszont nem lehetett kétséges, hogy a rendkívüli alkalom rendkívüli megoldást igényel – így aztán Németh Miklóst telefonon bekapcsoltuk a műsorba.
Az sem csekélység, hogy a kormányfő egy tévéinterjúban vonta vissza rossznak ígérkező korábbi döntését. A kormány ugyanis úgy határozott, hogy az útadót beépíti a benzinárba. Németh Miklós A Hét műsorában igyekezett érvelni emellett, ám a műsorvezető, Aczél Endre olyan logikus ellenérveket hozott fel, hogy a kormányfő rájött, mégsem lehet megvalósítani. Így aztán az interjú végén bejelentette, visszavonják a rendeletet és újra megtárgyalják az egészet. Amiből az is tanulság, hogy nem árt külső szakértőkkel is konzultálni egy-egy döntés előtt, mert lehetnek megfontolandó érveik.
Az utóbbi két történet „csak” a határokon belül jelentős, de az elsőként említett határnyitás egész Európa és a világ jövőjében is szerepet játszott. Csekély két hónapon belül eljutottunk a berlini fal leomlásáig is. A Híradó persze arról is beszámolt. Illetve csak részben. 1989. november 9-én – akárcsak a határnyitáskor – Sándor István volt a műsorvezető, aki ráadásul „német szakos volt”, hiszen több évig tudósította a távirati irodát Bonnból. Így aztán nem lehetett kétséges, hogy a fél 8-as adásban Berlinbe kapcsoltunk, ahol óriási tömeg gyülekezett a falnál. Ez persze nem volt benne az előzetes „adástükörben”, de itt is győzött az aktualitás. És miközben Sándor István kommentálta a látottakat, még azt is elmondta, nem lehet tudni, mi lesz a vége az eseményeknek, de nincs kizárva, hogy néhány napon belül megszűnik a fal. Ezzel zárult az adás, de mire mi, a Híradó első kiadásának készítői hazaértünk, gyakorlatilag le is omlott. Így csak annyit állapíthattunk meg, hogy újra láttuk és közvetítettük a történelmet, amely gyorsabbnak bizonyult mindenféle elképzelésnél.
Akkoriban joggal éreztük a Híradónál, hogy nagy dolgok részesei vagyunk – legalább úgy, hogy tájékoztathatunk róluk.
