Alex Gibney filmjében nem térnek ki a zsidó gyökereire. Szembesült valaha az antiszemitizmussal a szovjet vagy később a „független” orosz időszakokban?
Édesapám zsidó volt, édesanyám orosz. Hosszú évekkel ezelőtt, Izraelben megkérdezték tőlem, hogy mi vagyok én tulajdonképpen. A sivatag kellős közepén voltunk, amikor azzal a felvetéssel éltek, hogy mennyire érzem otthon magam. A hőmérő csaknem plusz ötven fokot mutatott. De én az otthoni klímát sokkal inkább preferálom, sőt, mintegy tíz évig Szibériában vendégeskedtem: a mínusz negyvenben természetszerűleg sokkal jobban érzem magam, mint a hőségben. Büszkeséggel tölt el az is, amikor Oroszországban zsidónak titulálnak, és az is, amikor Európában orosznak. Ám, ha azt kérdezi, melyik kultúrkörhöz tartozom, akkor egyértelműen az oroszt kell válaszolnom.
Amúgy tetszett önnek a Citizen K?
Összetett film, ami jó, mert én bonyolult ember vagyok, aki élete nagy részét egy olyan zűrzavaros környezetben élte le, mint Oroszország. Nem mellékesen itt szereztem egy életre szóló ellenséget, aki mind emberileg, mint gazdaságilag tönkre akar tenni. Nem állítom, hogy én ártatlan vagyok. Oroszországban valaki csak fekete vagy fehér lehet, miközben az igazság az, hogy rossz emberek tesznek jót is, a jók pedig szintén elkövetnek rosszat. Ilyen a természetünk. A Citizen K szerintem azért fair film, mert Alex megmutatja a múltamat, illetve azt a folyamatot is, ahogy szép lassan kifehéredtem.
Hogyan látja Kelet-Európa helyzetét?
Nem könnyű. Be kell látni, hogy a kelet-európai országok és Oroszország társadalmi és szociális szempontból egységet képeznek. Senki sem gondol a jövőre, mindenki a mai napot akarja túl-, illetve megélni. A gyerekeink élete ugyanolyan problematikus lesz, mint a szüleinké volt. Ez csak akkor fog változni, ha a kelet-európai országok polgárai, köztük a magyarok egyszer majd úgy érzik, hogy otthon akarnak élni. Ez a legfontosabb probléma, amit orvosolni kell. Beszélhetnénk sok más mindenről, de azok egyáltalán nem fontosak.
Ne haragudjon az egyszerű kérdés miatt: hogyan lehet túlélni tíz év börtönt Oroszországban?
Ez pszichológiai kérdés. Túl akartam élni. Ebben nagy segítségemre volt a családom, akik támogattak lelkileg ebben és nem feledkezhetem meg mindarról a sok orosz és külföldi emberről sem, akik kiálltak mellettem.
Most nem aggódik a saját biztonsága miatt?
Ez relatív – de, persze, hogyne aggódnék. Ha manapság az ember kimegy az utcára, potenciálisan életveszélyben van. Félni viszont nem félek. Az orosz börtönben megpróbáltak késsel végezni velem, máskor pedig kiszúrni a szemem, de szerencsére nem jártak sikerrel. Ennél még talán a kilencvenes évek Moszkvája is veszélyesebb volt, hiszen ekkor naponta gyilkoltak meg embereket fényes nappal, a nyílt utcán. Most Londonban élek, itt is vannak rejtélyes halálesetek, csak éppen sokkal ritkábban.
A világ egyik legokosabb üzletemberének hírében áll: ha egy nyugati cég vezetője lennék, mire kellene figyelnem, ha Oroszországban szeretnék befektetni?
Alapvetően két út lehetséges. Az egyik megoldás, ha messze elkerüli az államot és nem közösködik a Putyinhoz közel álló emberek vállalkozásaival sem, mert azokat egy és ugyanaz az ernyő védi. De ezen a piacon dörzsöltnek kell lenni – a gyanútlan befektetőt biztosan kirabolják és ez ellen semmit sem tehet. Nem állítom, hogy nem jöhet létre tisztességes üzlet, csak éppenséggel igencsak óvatosnak kell lenni. A nyugati befektető mindemellett köthet üzletet a kormánnyal is. Ha megteszi a megfelelő lépéseket, akár még gigantikus profitra is szert tehet.
Milyen lépésekre gondol itt?
Például befolyásolni a saját kormányodat gazdasági és politikai kérdésekben. Vagy valami hasonló kaliberű szívességet tenni, amely után már nem lehet visszatáncolni.
Mit gondol, hány évig lesz még Putyin hatalmon?
Putyin olyan, mint az egykori maffiafőnök John Gotti: igazi Teflon Don, nem ég rá semmi. 2014-ben a Krími válság aztán karcolásokat ejtett a teflonon, amely azóta is folyamatosan kopik. Mi, oroszok azt mondjuk, már nincs sok hátra – de ez nálunk tíz tizenöt évet is jelenthet. Ami fontos, hogy nem marad örökké. A mostani fiatalok már egy demokratikusabb jövőben fognak élni.
Az Egyesült Államokban az orosz elnököt tartják a világ legnagyobb gonoszának...
Az amerikaiak tipikus jellemzője a folyamatos túlzásokba esés. Egy kis beavatkozást a választásokba máris elvesztett háborúnak élnek meg. Ne legyenek illúzióink, Putyin hatással volt az olasz és az izraeli választásokra is, de ezek apróságok. Elképesztően sok problémát kell megoldania otthon, ami kellőképpen le is foglalja, nem marad elég ideje utazgatni és a világot irányítani. Például háromezer oroszországi iskolában nincs normális WC. Az más kérdés, hogy minden vezető politikus a világ ura akar lenni. De ilyen a valóságban nincs. Trump és Putyin kölcsönösen túlértékeli egymást.
Önnek vannak politikai ambíciói?
Nemzetközi értelemben véve én nem vagyok politikus. A hazámban már a civil aktivistát is annak tartják. Sosem akartam elnök lenni. A mostanival nem vagyok elégedett, ez tény, ahol tudok, fellépek ellene. De az üzlet jobban érdekel, az itt szerzett profitot tudom arra fordítani, hogy megvalósítsam az álmomat: azt, hogy Oroszország végre kilépjen az egyszemélyes elnöklés időszakából és valódi parlamentáris demokráciává tudjon alakulni. Tudom, most épp letartóztatják a demonstrálók aktuális vezetőit, de az ő nagy előnyük, hogy azonnal a helyükre lép egy másik fiatal. A generáció- és rendszerváltást nem lehet megállítani.
