Drága mulatság a hadsereg, de a világ legtöbb országa szerint nem fölösleges. Csupán huszonhárom állam mond le a fegyveres védekezés lehetőségéről, azok is vagy városállamok (Monaco, Vatikán) vagy csöpp szigetek (Vanuatu, Mauritius), és csak elvétve olyanok, amelyeknek vannak szárazföldi szomszédai (Costa Rica, Panama, Haiti). Magyarország ráadásul a NATO tagjaként nemcsak a saját, de szövetségesei biztonsága érdekében is kénytelen fejleszteni haderejét: a nemzeti össztermék két százalékának megfelelő védelmi kiadás lenne a vállalt cél, idén, ha hihetünk a hivatalos számoknak, talán átlépjük az 1,4 százalékot...
Fura ez a szerény szám, hiszen valóságos fegyverözönről szólnak a hírek. A kormány egyebek mellett vett már páncélosokat, önjáró lövegeket, helikoptereket, most pedig éppen 148 milliárd forintért 180 darab, közepes hatótávolságú légiharc rakétát, hogy legyen mivel felszerelni a tizennégy Gripenünket. A levegő-levegő rakéta tipikusan olyan fegyver, amelyre csak nagy nemzetközi konfliktus esetén van szükség, viszont ahhoz sokat kell gyakorlatozni, hogy szükség esetén legyen, aki tudja használni. A repülőgép szárnya alá függesztett rakéta sem röpködhet akármennyit, azt a gyártó által megadott maximális repült óra után ki kell cserélni. Vagyis nem arról van szó, hogy a pilóták mind a száznyolcvanat elpufogtatnák, a készlet előbb-utóbb akkor is „elfogy”, ha egyet sem lőnek ki.
A magyar Gripenek közül öt most is a Baltikum légterére vigyáz – leginkább orosz felderítőgépeket tartanak szemmel. Közben minden partnerünk, az amerikaiak is azt gyanítják, hogy a kormány aggasztóan közel került a Kremlhez. Az ország tehát anélkül tesz komoly erőfeszítést szövetségesi kötelezettségeink ellátására, hogy ennek jótékony hatása lenne a nemzetközi megítélésünkre. Az egyre súlyosabb hitelességi problémán a 180 darab AIM-120C-7 megvásárlása is csak átmenetileg enyhít. A megoldás az lenne, ha a kormány szavai és tettei tartósan egy irányba mutatnának. A többi csak levegő, levegő.