– Semmit sem változtak! – jelentette ki Keleti Éva, amikor a Kaposvár kertvárosában álló ház kapuján belépve végignézett a három Csordás-fivéren. Amire persze azonnal kitört a nevetés, hiszen a Kossuth- és Prima Primissima-díjas fotóművész utoljára 1955-ben találkozott Lászlóval, Jánossal, Györggyel, és az azóta elhunyt Istvánnal. Akkor, amikor a négyes ikreket hazavitték szüleik a budapesti Völgy utcai gyermekotthonból. Keleti Éva akkor az MTI-nek örökítette meg a nagy egymásra találást, hogy aztán 64 évvel később felkutassa őket. Pontosabban: őket is. Merthogy a fotográfus – aki hosszú kihagyás után kezdett ismét fényképezni – sorra keresi fel azokat, akiket évtizedekkel ezelőtt megörökített. Ezeket a sorozatokat is közzé teszik majd decemberben, a Műcsarnokban, a Keleti Éva munkásságát bemutató kiállításon, ahol eddig nem láthatott képei mellett olyan nagy klasszikusok is felkerülnek a falra, mint például az Extázis vagy Az ügynök halála.
– Amióta nyugdíjba mentem, és nézegetem a régi fotóimat, bennem volt az érzés, hogy fel kellene keresni a régi riportalanyokat – magyarázta a fotóművész. – Mindig halogattam, aztán a kiállítás miatt húsz év után mégis ismét elkezdtem dolgozni. Nemcsak a Csordás-ikreket kerestem meg, hiszen például az Esős vasárnap című film három főszereplője, Béres Ilona, Halász Judit és Tordai Teri is összeállt egy képre. Rajtuk kívül május óta közel félszáz íróval, művésszel, színésszel dolgoztam. Mostanra sikerült felkutatni Csordásékat, s nagy örömmel jöttem el hozzájuk.
„Négyes ikrek születtek a kaposvári kórházban” – adta hírül 1952. május 27-én a Somogyi Néplap, hat nappal azután, hogy édesanyjuk, „Csordás Józsefné nagytoldipusztai erdészeti munkás felesége” világra hozta az apróságokat. A négy kisfiú születése országos szenzációt okozott, hiszen – az akkori sajtó szerint – az első „négyesikerpár” voltak, akik mindannyian egészségesen jöttek a világra, s életben is maradtak.
„Nagyon örülök a piciknek, mert tudom, hogy fel fogom tudni nevelni őket. Ha arra gondolok, hogy a múlt rendszerben érhetett volna ez a bő gyermekáldás, nem is tudom hova, kihez fordultam volna. Most azonban tudom, népi demokráciáink minden segítséget meg fog, adni, hogy erős, boldog férfiak váljanak kicsi gyermekeimből” – használta fel az édesanyát, Csordás Józsefnét azonnal a Rákosi-kor propagandája. Bár a pártfőtitkár nem vállalta az elsőszülött keresztapaságát, a felkérő levélre iktatás előtt annyit írt: „Szoktunk mi még keresztapaságot vállalni? Úgy tudom, nem. Ajándékot kellene küldeni!”
A csecsemőket – azért, hogy az állam segíthesse, óvhassa a családot – Kaposvárról Budapestre vitték, ott éltek három éves korukig egy otthonban, s csak azután költöztek vissza szüleikhez az Andocs melletti Nagytoldipusztára. Mindezt persze az ország szeme láttára, hiszen a Völgy utcai eseményt, majd a pusztára érkezést nemcsak az MTI, de a Filmhíradó is végigkövette. Felnőttként viszont már nem számítottak akkora sztárnak, később csak kétszer, közvetlenül a rendszerváltás után, illetve a kétezres évek közepén keresték meg őket. Utóbbikor már csak hárman szerepelhettek, István ugyanis 52 éves korában meghalt.
– Van képük róla? Tegyék már ide az asztalra, hadd legyen magukkal! – kérte az eleinte kissé elfogódott testvéreket Keleti Éva, aki folyamatosan fotózta hajdani riportalanyait, megannyi kép készült a lugasban, a fák alatt, a teraszon, s persze a hintánál, ahogyan 64 évvel korábban is. Míg dolgozott, folyamatosan beszélgetett Lászlóval, Jánossal és Györggyel. Szóba kerültek a feleségek, a gyerekek – összesen 13-an vannak, köztük egy ikerpár –, és az unokák. Sőt, az is kiderült, hogy László már háromszoros dédpapa. Aki nemcsak ebben különbözött testvéreitől: a többiek egypetéjűek, vagyis ő volt az egyedüli, akit a családtagokon és közeli ismerősökön kívül más is felismert elsőre. Merthogy a testvérek rendre együtt mutatkoztak, s nemcsak a munkahelyük volt közös hármójuknak sokáig – a kaposvári tömegközlekedési vállalatnál dolgoztak sofőrként, ellenőrként, csoportvezetőként –, de egy utcában is laktak Kaposfüreden.
– Akkor még nem is volt neve az utcának, így miután mind a négyen itt kezdtünk el építkezni, felmerült, hogy legyen Csordás utca, ám végül Ibolya lett – állította János. Aztán vendégük kérésére ismét bevonult a lugasba, ugyanis a nem sokkal korábban készült fotó nem nyerte el készítője tetszését, a háttérből betüremkedett egy lámpaoszlop. Keleti Éva pedig nem akart nem tökéletes képpel távozni, ezért – miközben munkáját egy werkfilmhez operatőr örökítette meg – újabb és újabb beállítások jutottak eszébe. Felváltva dolgozott két géppel, de olyan elánnal, hogy az ikrek alig bírták követni a tempóját. Pedig a fotóművész ezúttal a számára is újdonságot jelentő digitális géppel dolgozott, noha korábban meglehetősen rossz véleménye volt a technikáról.
– Valamelyest revidiálnom kell nézeteimet. Úgy látom, a digitális és az analóg ötvözete a legideálisabb, bizonyos témákhoz az előbbi, másokhoz az utóbbi használható jobban – ismerte el Keleti Éva, aki aztán ismét az ikrek felé fordult egy újabb témát kitalálva, mely cseppnyi kertrendezéssel is járt.
– Emlékszem, az otthonban is ilyen agilis tetszett lenni – jegyezte meg László az instrukciók hallatán, ami persze megint össznépi nevetést váltott ki, majd a legidősebb iker hozzátette: – Találkozzunk húsz év múlva egy újabb fotózásra!
