Megint költözöm, ezúttal a hetedik kerületbe a kilencedikből, szóval kikerestem a neten egy szimpatikus és olcsó költöztető céget, s tárcsáztam a megadott számot. Egy férfihang szólt bele, s azt mondta:
– Szevasz, Zsoltikám, hová a lófaszba mész már megint?
Ejha, gondoltam, ezek komoly adatbázissal dolgoznak. Ki se néztem volna egy ilyen kis cégből.
– Szevasz – válaszoltam bizonytalanul, mert nem tudtam, kivel beszélek.
– Robi vagyok – nevetett föl az ismeretlen –, a telóm kijelezte a nevedet, mert el van mentve a számod.
– Miért van elmentve? – érdeklődtem, mire a nevezett Robi még nagyobbat nevetett:
– Mert tavaly is mi költöztettünk.
– Igen?
– Igen. Háromszor, Zsoltikám. Gondolod, hogy egy ilyen kuncsaftnak kitörlöm a számát?
Igyekeztem felidézni a tavalyi költözéseimet, mind a hármat, de csak az utolsó jutott eszembe, amikor ketten jöttek cipelni egy kisteherautóval, és az egyik munkás csak fél kézzel rakodott, mert a másik kezében a telefonját tartotta, s a barátnőjét győzködte, hogy térjen észre, ő nem csalta meg. Ez biztosan nem Robi volt, mert ő nem beszélt, csak tepert a csomagokkal, pedig elmúlt ötven.
– Mi újság? – kérdeztem, mert a viszonyunk, úgy tűnt, erre följogosít. Mire rávágta:
– Nem tudom, bazmeg, és nem is várom meg, míg kiderül!
Igen, ez ő volt, ebből ráismertem. Mokány, bajuszos, vidám szemű ember, akivel utoljára akkor találkoztam, amikor Kőbányáról bejöttem a Mester utcába. Előtte pedig kétszer: amikor Budáról, a tizenegyedik kerületből átköltöztem a Corvin közbe, s onnan Kőbányára. Aztán vissza a kilencedikbe. Most pedig megyek a hetedik kerületbe.
– Miért nem tudsz a seggeden megülni? – kérdezte Robi, s úgy éreztem, a kíváncsisága őszinte. Ő az az ember, aki tényleg kíváncsi arra, hogy miért nem tudok a seggemen megülni.
– Nem tudom, Robi.
– Ez baj – felelte –, pedig egy fokkal jobb lenne, ha tudnád is, hogy miért csinálsz hülyeségeket. Én elég sok mindenkivel találkozom, sokakat megjegyzek, de rád pláne emlékszem is.
Elszégyelltem magam, mert ő bizony nem jutott eszembe egy éve. Jó, nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar hurcolkodom megint, de mit csináljak, öt éve már, hogy olvadó jégtáblákon élek. Ezt a pszichiátrián is emlegettem, tudomásul vették, szokás szerint emeltek a dózison.
– Írogatsz még? – kérdezte Robi, s habár ettől a kérdéstől a falnak megyek, csak annyit dünnyögtem:
– Persze.
– Na, ez is baj – nevetett –, a helyedben inkább lovat tartanék, bazmeg.
Ennek a nyers őszinteségnek megörültem, mert mostanában sokat tűnődöm rajta, hogy mindent akkor rontottam el, amikor újságba kezdtem írni. Harminc éve. Beszívtam és letüdőztem a mérgezett magyar levegőt, elkábultam tőle, s nem érdekelt sem karrier, sem vagyon, sem család, csak az úgynevezett közélet. Szerencse, hogy én magam sem emlékszem arra a sok hülyeségre, amit összeírtam, nemhogy az úgynevezett közélet.
– Mikor akarsz költözni? – kérdezte Robi.
– Elsején ráértek?
– Igen.
– Köszi, Robi. S kérhetek valamit?
– Te vagy a főnök.
– Másodikán töröld ki a számomat, oké?