Van az úgy, hogy valami nem sikerül, és ilyenkor jobb őszintén kimondani: ez bizony el van szúrva. A dzsesszmuzsikusok nyersen szókimondó nyelvén: el van cseszve (fucked up). Stanley Nelson megpróbált unalmas filmet készíteni Miles Davisről, de csúfos kudarcot vallott. A pasas egyszerűen nem hagyta magát, pedig lassan egy emberöltője halott és Nelson is rutinos, többek között háromszoros Emmy-díjas alkotó, aki aztán tudja, mi az uncsi. De Davis esetében esélye sem volt, hiába vetette be a szakma elengedhetetlen altató elemét, az egymondatos emlékkezdeményekre visszavágott barátokat, szomszédokat, zenész- és házastársakat. A Miles Davis életetét, zenéjét és egész lényét átható vibrálásról egyszerűen nem lehetett monoton filmet készíteni.
Hogyan is lehetne szürke színekkel megfesteni egy olyan zenész portréját, aki tizennyolc évesen Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel tartotta a lépést, tízévente rendszresen megújította a dzsesszt, sárga Ferrarikkal és gyönyönyörű nőkkel járt, utóbbiakat ráadásul még verte is? Ezt a legutolsót érdekes módon az érintettek gyöngéd mosollyal mesélik, megállapítva, hogy ezzel együtt szerették, még ha ott is hagyták miatta. Néha őt is verték, például egy new york-i koncertje szünetében, amint taxit fogott egy csinos fehér nőnek – hiába mondta a rasszista rendőrnek, hogy az ő neve van a háta mögött magasodó plakáton, úgy vágták fejbe, hogy össze-vissza vérezte méretre készült, elegáns öltönyét és még meg is bilincselték. Amerika, ötvenes évek...
Miles Davis alacsony volt, vékony, izmos, szép arcú és arrogáns. Lobbanékony is, makacs és haragtartó. Hosszan lehetne sorolni a rossz tulajdonságait, részletezni, melyik korszakában éppen milyen szerrel próbálta tönkretenni magát, de minek, hiszen a Birth of Cool nem anyagyilkosról szól, hanem a huszadik század egyik legnagyobb művészéről. A dokumentumfilm címe pedig, amellett, hogy egyik albumát idézi, amelyben a „cool” egy általa bevezetett zenei stílus, úgy is fordítható, hogy „a klassz születése”. A klassz – leszámítva a nőverést – maga Davis, aki Sztravinszkijhoz akart hasonlítani, és tömeghatását tekintve meg is haladta fiatalkori példaképét: legalább három nemzedék számára volt és marad a normál zenei "A".
Miles Davis lemezeit szeretkezés közben is lehetett hallgatni, jegyzi meg valaki a filmben, utalva a dzsesszt övező előítéletekre. A megállapítás nem minden periódusára igaz, mert a 70-es években izgága elektromos dolgokat is művelt – aki figyel, felfedezheti bennük a hip-hop, a drum and bass, az acid és az összes mai menő stílus elemeit. Mindig az újat kereste, a változástól nem félt, hanem gyönyörködött benne. Mi meg benne, ahogyan folyton változott: na, látjátok, így érdemes...
