Emlékszik, hol volt 1989. augusztus 19-én?
1989 az eddigi 45 évem legfontosabb, legizgalmasabb esztendeje volt. Rólunk, magyarokról és nem ritkán az én szülővárosomról, Sopronról szóltak a hírek, velünk volt tele a sajtó. Nem tudtam úgy bicajozni a városban vagy a környékén, hogy ne történt volna a közelemben valami izgalmas. Hol a gimnáziumom melletti főposta tetejéről fűrészelték le fű alatt a vörös csillagot, hol a zöldhatáron próbálkozó keletnémet csoportokra lettünk figyelmesek, az pedig tényleg mindennapos és egyben megrázó látvány volt, ahogyan a Sopron melletti két határátkelő felé vezető utak mellett sorakoztak a patent állapotú Wartburgok és Trabantok. Gazdáik éveket, évtizedeket vártak a kocsijukra, de a szabadság többet ért számukra, mint egy négykerekű járgány. Leparkoltak és gyalog indultak el az ismeretlenbe. Szóval augusztus 19-ét, a Páneurópai Pikniket vártuk, készültünk rá – persze nem tudtuk, hogy részesei lehetünk majd a történelemnek...
Többedgenerációs fotóscsaládból származik, ez azt is jelentette, hogy édesapja számíthatott magára aznap?
Sok hasznomat nem vette, de a szakmája, a szakértelme, a kíváncsisága gyerekkorom óta vonzott. Ha történt valami izgalmas, ő ott volt a kamerájával és én vele mehettem. Kiváltképp igaz volt ez a rendszerváltás körül, amikor valóban volt mit megörökíteni Sopronban. Sokáig én is fotóriporter, híradós vagy riporter szerettem volna lenni. Ha fotózni ment, sokszor vele tartottam egy VHS-kamerával, vagy csak úgy...
Édesapja honnan tudott a Piknikről?
Különös érzéke volt ahhoz, hogy mindig megtalálja azt a perspektívát vagy helyszínt, ami másnak nem jutott eszébe. A Páneurópai Pikniket egy békés szalonnasütésként várták az osztrákok és a magyarok is. Egy napra majd kinyitjuk a szögesdróttal körbevett kaput a puszta közepén, aztán sétáljunk át egymáshoz, fogjunk kezet és piknikezzünk egyet – körülbelül ez volt a dekódolt üzenet. Mindenki így is készült. Apu valamiért úgy érezte, érdemes a soproni határátkelőn át, vagyis jelentős, több tíz kilométeres kerülővel megközelíteni a Piknik helyszínét. Osztrák oldalról szerette volna megörökíteni, ahogyan kinyitják a határkaput. Ott várakoztunk, lassan gyűltek az emberek. Aztán egyszerre nagy dulakodás, lökdösődés támadt, senki nem értette, mi történik. Pár perccel később zokogó, ölelkező családokat láttunk magunk körül. Akkor értettük meg, hogy nem a soproniak igyekeztek ilyen vehemensen átjutni a kapun, hanem a keletnémetek. A szabadságba. Azokat a pillanatokat nem lehet elfelejteni.
A képek bejárták a nemzetközi sajtót, az események átélhetősége, érzelemgazdagsága Lobenwein Tamáson múlt. Az akkori határsértők és családtagjaik is jórészt ezeknek a képeknek köszönhetik a feléjük irányuló empátiát és segítőkészséget. Egy világ szurkolt akkor a szabadságukért meginduló keletnémeteknek. Minden fotós érzi munka közben, hogy mekkora a felelőssége abban amit és ahogy ábrázol, Édesapja erkölcsi és politikai tudatossága mégis példa nélküli volt. Honnan tudta ilyen biztosan, hogy mi a helyes?
Ma már nehéz elképzelni azt a napot egy fotóriporter szemszögéből, a digitális kütyük megjelenése előtt. Egy 36 kockás, fekete-fehér tekercs volt Apu gépében. Érezte, hogy szándékai szerint valami megismételhetetlent sikerült megörökítenie, de hogy valóban sikerült-e, azt nem tudhatta, hiszen az eredmény nem látszott azonnal. A Piknikről hazasiettünk Sopronba, ahol gyorsan előhívta a tekercset, nagyított a képekből és mentünk vissza a Piknikre. Útközben a hírek már erről a néhány percről szóltak az osztrák és a magyar rádióban és minden bizonnyal távolabb is. Az MTI és a nemzetközi ügynökségek pedig másnapra tényleg az ő képeivel töltötték meg a világsajtót.
Tóth Imre, a soproni múzeum igazgatója szerint a német egyesülés első akciója azért sikerült ennyire látványosra, mert már a délután három órára tervezett hivatalos programkezdés előtt több hullámban át tudtak törni az esemény hírére odagyűlt endékás menekültek, mivel a feletteseik által magukra hagyott magyar határőrök nem akadályozták meg a szökésüket. Zömmel ekkor és a szeptemberi határnyitáskor készültek Löbenwein Tamás mára szimbólummá vált képei. A képeket az MTI őrzi?
A Pikniken és a határáttörésen készült képeket a lobenwein.hu oldalon bárki megnézheti. Tíz évvel ezelőtt, a rendszerváltás és a Piknik 20. évfordulója alkalmára megjelentettem őket egy albumban is, közéleti szereplők történeteivel, „89-09, a rendszerváltás pillanatai“ címen. Legutóbb, Angela Merkel a mostanit megelőző soproni látogatásán ennek a német nyelvű változatát kapta ajándékba.
Merkel a huszadik évfordulón azt mondta, „a határkapu rövid időre megnyitása alapvetően megpecsételte a visszafordíthatatlanságot. Ezt a határkaput már soha többé nem lehetett bezárni.“ Vajon ma is kijelenthető ez a mondat? Visszazárhatatlanok az európai határok?
‚89-ben 15 éves voltam, így csak beleszagolhattam abba, hogy milyen egy határszéli városban élni úgy, hogy háromévente mehetünk át a szomszédba, miközben az osztrákok hozzánk járnak fogorvoshoz, fodrászhoz, bevásárolni. Annak ellenére, hogy emlékszem erre, még nekem is utópiának tűnik ma már ez az egész. Egy ‚89 után születtett fiatalnak ez már fekete-fehér történelem, elképzelni se tudja, hogy be lehet zárni országokat, embereket. Merthogy nem is lehet.
Miközben az Ön a hazai fesztiválok egyik motorja, és több mint tíz éve szervezi a Soproni Pikniket, harminc éve várat magára a Szabadeurópa (vagy Egyesült Európa) Fesztivál. Hogyhogy nem a szabadság jelképes terén épült ki a kontinens legnagyobb bulihelyszíne?
A Soproni Pikniket – amely egy városi ünnep a Páneurópai Piknik évfordulóján, valóban én indítottam el, de egy ideje már soproni barátaim szervezik a város vezetőivel. Felmerült persze, hogy a Páneurópai Piknik legyen a VOLT Fesztivál otthona. De bármennyire szakrális helyről beszélünk is, a VOLT esetében sokkal fontosabb szempontnak tűnt, hogy része maradjon Sopronnak, hogy ne 10 kilométerre a várostól épüljön fel egy pusztán évről-évre. Ez az idei évtől biztosítottnak látszik.
Milyen szerepet tölt be az emlékezetében a határáttörés? Én azt a nyarat főként a Balatonon töltöttem, áttörni készülő, de erről nem beszélő németek között. Soha nem felejtem el sem őket, sem az elszántságukat. Iszonyúan féltek, hogy felnyomják és hazatoloncolják őket.
A Pikniken átéltek azóta is életem meghatározó pillanatai. Sopronban még az én gyerekkoromban is, vagyis a gulyás-kommunizmus legvégén is tapintható volt a helyiek kiváltságos szerepe. Határsáv voltunk, külön engedéllyel lehetett megközelíteni a várost, aztán később már csak a Fertő tavat. És persze hozzánk is járt egy, a Balatonon megismert keletnémet család, Lutz és Christina. Minden évben meglátogattak minket, rendszeresen jártuk velük a környék kilátóit, komolyan foglalkoztatta őket, hogy valamivel átrepüljenek a szomszédba. Aztán ledőlt a Berlini Fal és többet nem hallottunk róluk.
Sólyom László megfogalmazása volt, hogy az Áttörés Emlékműve nem csak a konkrét eseménynek és a német történelemnek állít emléket, hanem a magyar rendszerváltás legjobb arcának is. Még akkor is, ha utólag egyre több információ derül ki paktumokról, a titkosügynökök és nemzetbiztonsági szolgálatok ottani működéséről. Én is úgy gondolom, hogy ez a néhány hektár lett a közös nevezőnk. Egyetért?
Bárhogyan is történt az a néhány perc, bármi is zajlott a színfalak mögött, az esemény, a helyszín feltette Sopront a térképre, Magyarországnak pedig egy olyan megkülönböztetett – és megérdemelt – státuszt adott, ami alapján évtizedek múltán is hálás nekünk a szabad világ.
Önnek mostanában többször is lehetősége adódott végiggondolni a közös történelemírás kérdését. A VOLT fesztiválon vetített 30 éves a rendszerváltás című filmet sokan a jelenlegi kormánypárt emlékezetpolitikájának részeként, vagyis propagandaként értelmezték, mások szerint félrevisz a '89-es Orbán Viktort utólag a 2019-es valóság szerint megítélni.
Érdemes röviden felelevenítenünk, hogy miről van szó: a VOLT-on, a Balaton Soundon, a Szigeten és a 20-án startoló STRAND Fesztiválon idén többféle formában emlékezünk meg a 30 évvel ezelőtti rendszerváltásról. Ez a téma számomra fontos, így tíz évvel ezelőtt is megtettük ezt és most is készültünk saját ötletekkel, produkciókkal. A megemlékezések egy részét önállóan, egy részét a Terror Házával közösen dolgoztuk ki és van olyan, amit készen kaptunk tőlük. Utóbbaik között szerepel az a szpot, amelyben Orbán Viktor 1989-es beszédéből is elhangzik egy mondat. Az egy értelmes vita lehet, hogy a Terror Háza által felkért rendező munkájáról ki, mit gondol. Az is, hogy egy ilyen szpotnak van-e helye egy fesztiválon, több más, társadalmi célú üzenet mellett. Én vendégként és szervezőként is mindegyik kérdésre igennel válaszolnék, de maximálisan elfogadom, ha valaki mindegyikre nemet mond.
Lépjünk vissza a Piknikre, mert lehet, hogy éppen annak emléke erősíthetné meg leginkább a civil kurázsiba vetett hitünket. Az áttörés erkölcsi nagyságát ugyanis nem az adja, hogy később megszűnt a kettéosztott Európa, hanem az, hogy a résztvevői nem látták és nem láthatták előre, hogy mi lesz a vége. Nem tudták, hogy vakmerők-e vagy bátrak. De mit jelent ma a bátorság?
Sokan megőrülnek érte, hogy felülhessenek egy hullámvasútra, engem nem lehetne rávenni. Viszont sokan csodálnak, amiért Fülöp Zoltán barátommal szinte gyerekkorunk óta olyan fákba vágjuk a fejszéinket, amilyenekbe ők nem mernék. Persze tudom, hogy a kérdés nem ennyire profán ügyekre vonatkozik, de én nem tudok és nem is akarok másképp gondolkodni. A Jóistennek hála, közel 30 éve olyan produkciókat hozhatok létre a társaimmal, amelyek, tíz- és százezreknek szereznek boldog napokat és turisták valódi tömegeit mozgatják meg. Ha valaha az lett volna a szempont, hogy elég bátrak vagyunk-e hozzá, biztosan nem sikerül. Igyekeztünk tisztességesen és nagyon sokat dolgozni – és tesszük ezt manapság is.
Sok értelemben az '56-osokéhoz hasonló (de természetesen másfajta) kohéziós erőt adott fiatalon átélni '89-et. De a rendszerváltó nemzedék ma már a középgenerációhoz tartozik. Mit gondol, ez összefügg az előbbiekkel?
A '90-es évek eleje az eufóriáról szólt, olyan éveket éltünk át, amilyeneket még egyszer nem fogunk. Valóban érezhettük , hogy soha nem látott összetartás jellemző. De ma már azt is tudjuk, hogy amíg az ország 80-90%-a pár méterre a föld fölött járt a boldogságtól, a többiek fillérekért tették zsebre, ami mozdítható volt... Az én generációm – ha van ilyen – 90-ben plakátot ragasztott és a Várkerületen görkorival, meg úthengerrel kampányolt Szájer József mellett. Név szerint emlékszem rájuk, pedig még nem is szavazhattam akkor. És azt is tudom, hogy a társaság egy része ma már másokért görkorizna. De akár jóban vagyok velük, akár kevésbé, a kapcsolatunk milyenségének nem ez az oka. Szóval se a generációs kérdések nem foglalkoztatnak, se az, hogy ki, melyik oldalon áll. Sokkal érdekesebb szempontok vezérelnek.
„A közönség igényeit ki kellett szolgálnunk azért, hogy beleszeressenek a fesztiválozásba, mint életformába.“ Ezt magától hallottam a kilencvenes évekről. A szabadság is egy életforma. Mit tesz annak érdekében, hogy minél többen beleszeressenek abba is?
A „szabadság“ és a „fesztivál“ számomra rokonértelmű szavak. Ezt mindenki érzi, aki valaha kipróbált egy Szigetet, VOLT-ot, Efottot, Kapolcsot, Tusványost, és még sorolhatnám. Azért tényleg sokat teszünk a társaimmal, kollégáimmal együtt, hogy ezekbe a programokba és helyekbe beleszeressenek az emberek és fel tudjanak töltődni. A szabadság lételem, mi csak valami ahhoz hasonlót tudunk létrehozni. Igaz, ha ez néhány nap alatt zajlik, felér egy erős dózisú koncentrátummal.
